A földalatti gyógykezelés az 1960-as években kezdődött Parajdon, ekkor még a Dózsa György-bányarészleg adott otthont a légúti betegek számára. A lengyelországi wieliczkai eredményekből kiindulva, az akkori sóbányaigazgató, Telegdy Károly, és dr. Veres Árpád körorvos a krónikus légúti betegek földalatti kezelésével próbálkoztak.1980-tól az "50"-es szinten rendezték be a kezelési és látogatási részleget, a felszíntől számítva 120 méter mélyen. A bejárattól, 1250 m hosszú tárón vezet az autóbusz útja a szpeleo- és klimatoterápiás kezelésre alkalmas bányatermekig, ahol állandó helyszíni orvosi felügyelet van.
Az 1993-as esztendőt, a Nepomuki Szent János védelmébe ajánlott földalatti ökumenikus kápolna elkészítése és felszentelése tette nevezetessé. Az “Isten házát” a kezelési és látogatási szint egyik félreeső kamrarészében rendezték be, lelki támaszt nyújtva ezzel a testi gyógyulást keresőknek és természetesen a látogatóknak is. A sóbánya kápolnájában, 1999 szeptember 18-án, ökumenikus istentisztelet keretében felavatták Nepomuki Szent János sóból faragott szobrát.
A bánya védőszentjének megmintázása régóta foglalkoztatta Szekeres Lajos nyugalmazott bányászt, aki szabadidejében művészi fokon műveli a faragást, így készítette el az 1,75 m magas, egy tonnánál is nehezebb szobrot. A földalatti kezelőbázis rendelkezik ezen kívül hatalmas játszóterekkel, internet-klubbal, kávézóval, múzeummal, számtalan ülőalkalmatossággal, szuvenír-üzlettel, modern vizesblokkal (mosdó-WC) és számtalan más érdekességgel.
Az első hiteles írás a sóbányászatról 1405-ből való, ekkor Luxemburgi Zsigmond király megtiltotta, hogy saját birtokukon a földesurak sóbányát nyissanak. II. András magyar király törvénybe foglalta, hogy a székelyek és szászok évente háromszor vihettek maguknak sót a bányából. 1463-ban Mátyás király megerősítette a székelyek szabad sóbányászatát és kereskedési jogát. Az 1562-es székelyföldi felkelések leverése után János Zsigmond a királyi kamara javára lefoglalta a parajdi sóbányát. A székelységet jogilag megillető ingyen sót a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc idejére adták vissza. 1714-ben a sóbányászat Habsburg kiváltság lett.
Ebben az időben a só ára nagyon megnőtt, a Székelyföldre is Óromániából csempészték át. Mária Terézia külön rendeletben, 2000 mázsára korlátozta a székelyek szabad sóját. Az 1848-as szabadságharc előtt felvirágzott a csempészet, a csíki székelyek nyíltan kereskedtek a darabsóval, faluról falura hordták és fele áron adták. Ezért Parajd alig tudott 25 000 mázsát eladni évente. A forradalom után a termelés megnőtt 90 000 mázsára, miután visszaszorították a sócsempészetet. Parajdon a földalatti sóbányászat 1762-ben kezdődött, ekkor nyitották meg a Sóhát délnyugati felében, Frendl Aladár osztrák bányamérnök vezetésével, a József-bányát. Ekkor rátértek a csúcsíves (harang alakú, a helybéliek szerint “süveg alakú”) bányaterem kiképzésére, amelyet az uralkodóról, II. Józsefről neveztek el.
A kitermelt sót (alaksót), bivalybőrbe kötve, négy pár ló húzta a felszínre, de 1765-ben még láttak felszíni fejtést is. Módszeres bányászatról 1787-től beszélhetünk, amikor Parajd sója a bécsi kincstár tulajdona lett. A József-bánya harang alakú terméből két oldalkamrát nyitottak, a Károly- és Ferdinánd-bányákat, melyeknek szintén csúcsíves alakjuk volt. Mélységük, a szállítóaknával együtt, 66 m lett.
Forrás: Wikipédia
