Amit a kutyámtól megtanultam - igaz történet alapján

Vannak az életben időszakok, amikor úgy érzed, összecsapnak a hullámok a fejed felett, kicsúszik a talaj a lábad alól, és te már azt sem tudod, ki vagy, merre tartasz, és főleg, hogy mire van valójában szükséged.

Unottan lapozod a közösségi oldalak hírfolyamait, és kutatsz a neten valamilyen –magad sem tudod milyen - megoldás után, majd órákkal később rájössz, hogy megint egy csomó időt pazaroltál el a semmire. Aztán hirtelen történik valami… meglátsz egy cikket, egy fotót, és visszapillant rád egy szomorú szempár. Teli várakozással, reménnyel, hittel és türelemmel. És ebben a percben valami megváltozik!

Felkapod a telefont, tárcsázod a számot, és felhívod az állatmenhelyet. Érdeklődsz a kutyáról, akit a képen láttál, majd a telefon másik végéről megérkezik az infóáradat, melynek során még másik két kutyáról is kapsz tájékoztatást. Megbeszéled az időpontot, és leteszed a telefont. Újra a netet bújod, de a korábbi unalmat felváltja valami megmagyarázhatatlan bizsergés, és várakozás. Nézed a fotókat, sorban, egymás után, és elképzeled az első találkozást. Sorakoznak a fejedben a kérdések, a kutyák, a feltételek, a lehetőségek, és a csillogó, reményteli szemek. És ezen az estén valahogy másképpen alszol el. Érezni kezded, hogy újra van remény. És hosszú idő után most először újra bízni kezdesz magadban, és egy megmagyarázhatatlan érzésben, amit korábban még nem éreztél…

Elérkezik a várva várt nap, és te –néhány téves kanyar után- megérkezel az állatmenhelyre. Kikapcsolod a GPS-ed, és előveszed a kis zacskót, melybe a finom falatokat rejtetted. Izgatottan, kíváncsisággal telve sétálsz a ketrecek felé, s teli vagy bizonytalan kérdésekkel: Tényleg akarom ezt? Belefér egy kutya az életembe? Hol fogom tartani? Beviszem a lakásba? Vagy hagyjam inkább az udvaron? De hát akkor kiszökhet, megfázhat… Mikor lesz időm elvinni sétálni? És hogy viseli majd az autós utakat? Elvégre is olyan sokat vagyok úton… Talán nem kéne bevállalnom. Talán nem is kellett volna idejönnöm.

És akkor hirtelen egy barátságos hangos köszönés visszarángat az életbe, s már hallani kezded az éktelen ugatást is… Rájössz, hogy nincs visszaút. De megnyugtat a tudat, hogy még mindig mondhatsz nemet. Semmire sem köteleződtél el attól, hogy idejöttél. Maximum lesz egy kellemes napod a kutyusok között. Semmi sem kötelező! Ráérsz még dönteni.

A gondozók a ketrecekhez vezetnek, s megmutatják a kutyusokat, akikről információt adtak, s megfeleltek az elképzeléseidnek.

Távolságtartás, bizonytalanság, és védekező hátrálás, morgás, vicsorgás fogad. –majdnem mindenhol. Aztán meglátsz egy ismerős szempárt. Látod benne a várakozást, a türelmet, és a végtelen hitet. És amikor találkozik a tekintetetek, Ő a ketrechez rohan, szelíden leül, kidugja a rácson az egyik apró mancsát, és bizalommal várja, hogy üdvözölhessen téged. És ebben a percben megszűnik minden. Megszűnnek a zajok, és velük együtt a bizonytalan kérdések. Nemsokára már a térdeden támaszkodva áll, s nyalja a kezedet. Majd hálásan hanyatt vágja magát, és minden percben arra biztat, hogy simogasd a hasát, a mellkasát, a mancsát. Bármit, bárhol. A lényeg, hogy érj hozzá, tartozz hozzá, és kösd hozzá az életed minden örömét, fájdalmát, és mindazt, aki vagy.

És ekkor felmerül benned egy régi kérdés: ki is vagy Te valójában? És ki lehetsz majd ezek után?

De nincs most időd ezen töprengeni, mert a gondozók hozzák a nyakörvet, a pórázt és gratulálnak a kutyához, akinek mától te vagy a gazdája.

Atyaég, micsoda? Hogy hogy a gazdája? Hisz csak megnézni jöttem, és nem készültem arra, hogy már ma elviszem. Hová tegyem? Mit adjak neki enni? Kijön-e majd a szomszéd néni kutyájával? És… különben is: két hét múlva elutazom. Több napra. Mi lesz akkor vele?

A kétségbeesésedet pedig csak te érzékeled, hisz a válasz mosolyogva érkezik: „Ha elutazol, akkor azokra a napokra visszahozhatod, majd mi vigyázunk rá addig.” És aztán kiderül az is, hogy a kutyust már egyszer hazavitték, de mégsem lett családja, mert pár nappal később mégsem kellett nekik. Visszavitték a menhelyre…

És te ott állsz ekkor, a pórázzal a kezedben, kételyekkel, és sebekkel a szívedben és újra ránézel. És ahogy visszanéz rád, már nincs is több kérdésed. Mindig is hittél benne, hogy nincsenek véletlenek, és minden okkal történik az életedben. A tekintetében ott van minden, amit keresel: a hit, a remény, a bizalom, és a szeretet.

Magadhoz öleled, és elérzékenyülsz, mert tudod, valami új kezdődik most. Valami egészen más, ami színt, fényt és örömöt visz majd az életedbe. Valami, ami megmutatja, ki vagy, merre tartasz. És már halványan látni kezded azt is, hogy mire van szükséged...

A gondozóktól búcsút veszel, és a kutyust az autóba ülteted. Kicsit tartasz tőle, hogyan viseli majd az utat, és hogyan tudsz majd a vezetésre figyelni, miközben ő ott van melletted. Aztán nagy levegőt veszel, és elmosolyodsz, mert tudod, hogy semmi baj nem lesz, hiszen mindig minden úgy történik, ahogyan történnie kell.

Becsatolod az övet, és búcsút intesz a helynek. Óvatosan gázt adsz, és kikanyarodsz a műútra. Már nem vagy egyedül. Osztoznak már Veled minden érzéseden, s fürkésző tekintettel figyelik már minden mozdulatodat, szemrebbenésedet, és minden lélegzetvételedet.

Hallgatod az ABBA dallamait, és figyeled a szempárt, amelyben bár ott van még a bizonytalanság, de a lélek, mely mögötte rejtőzik, már régóta tudja: nincs mitől tartania. Megtalálta, akire várt. Itt az ideje, hogy a hit és a remény beteljesedjen, és a boldogságtól ragyogjanak a szemek. – mindkét szempár!

Így kezdődik el életetekben egy új fejezet, és így találtok egymásra a Kutyával, aki megtanít majd rá, hogy mi az, ami igazán fontos az életben.

Így tudtam meg, hogy csakis rám várt ez a csodálatos szempár, türelemmel, szeretettel, és hittel.

Ez volt tehát az első és legfontosabb leckém Böbitől: TÜRELEMMEL, SZERETETTEL, és HITTEL!

…sehogy máshogy nem érdemes...! :)