Tovább a lecsó történetéről
A kertészetekhez közeli városi háztartásokban megjelent a zöldpaprika főzése, párban a szaftot adó, s mártás formájában a paraszti konyhában ugyancsak ebben az időben, egy évtized alatt sikeressé váló paradicsommal. A zöldpaprika és a paradicsom kereskedelmi mennyiségben való rendelkezésre állásával, a boldog békeévekben, a 20. század elejére kialakul a lecsónak készülő önálló étel típusa.
A palóc eredetűnek tartott lecsó szó első ismert előfordulása a jelenleg elterjedt, Fehér Béla és mások által megjelölt, legkorábbinak tartott forrásoknál majd’ két évtizeddel korábbi (1914), és a Nógrád-megyei Diósjenőről származik: „lëcső, lëcsó= zöld paprika paradicsommal.” (Szelp)
A nagyvárosok zöldségszükségletének nagy részét biztosító bolgárok lélekszáma az 1920-as évek második felében éri el a csúcsát. E korban alakulnak ki az étkezési paprikát termelő tájkörzetek, és – nem véletlenül – a lecsó szó is ekkorra válik tájnyelviből köznyelvivé.
Mindebben a növekvő mennyiségben rendelkezésre álló árualapot feldolgozó hazai konzervipar is szerepet játszott. Az 1930-as évek elejére a lecsó konzerv előállítása már ipari méretűvé vált, s a lecsóból a terméket és a szót is széles körben terjesztő exportcikk lett. Szelp Szabolcs nyelvész megállapítása szerint
„Az [lecsó] export 1931-re (feltehetőleg az előző évek során) immár olyan méreteket öltött, hogy osztrák részről gazdasági jelentőségűvé vált vámot kiszabni rá, jogi szempontból paradicsomkonzervként kezelvén vámot kivetni rá.”
A zöldpaprika és paradicsom, s mindezek jellegzetes hazai étele, a lecsó, alig néhány évtizeden belül a polgári, majd a paraszti konyhának is része lett és a huszas-harmincas évek éttermi választékba is bekerült.
