25 élőlény, melyeket ha megismersz, talán örülsz, hogy már kihaltak

Kiszállító és termelő kereső
hirdetes

25 élőlény, melyeket ha megismersz, talán örülsz, hogy már kihaltak

Az elmúlt években rengeteg mintát gyűjtöttek a tudósok és a paleontológusok kihalt állatokról. A most bemutatott 25 élőlény mindegyike élt valamikor a Földön, mára viszont kihaltak, talán nem is baj, elég rémisztőek.

 

Az elmúlt években rengeteg mintát gyűjtöttek a tudósok és a paleontológusok kihalt állatokról. A most bemutatott 25 élőlény mindegyike élt valamikor a Földön, mára viszont kihaltak, talán nem is baj, elég rémisztőek.

 

Lapozz tovább a képekért

 

 

Az elmúlt években rengeteg mintát gyűjtöttek a tudósok és a paleontológusok kihalt állatokról. A most bemutatott 25 élőlény mindegyike élt valamikor a Földön, mára viszont kihaltak, talán nem is baj, elég rémisztőek.

A Microraptor (melynek neve a görög μῑκρος / mikrosz ’kicsi’ és a latin raptor ’rabló’ szavak összetételéből származik) a dromaeosaurida dinoszauruszok egyik kisméretű, négyszárnyú neme. Körülbelül két tucat jó állapotban megmaradt fosszilis példány alapján ismert, melyeket a kínai Liaoning tartományban, a kora kréta korban (az apti korszakban), mintegy 120 millió évvel ezelőtt létrejött Jiufotang-formációban (Csiufotang-formáció) fedeztek fel.
A Microraptor az Archaeopteryxhez hasonlóan fontos bizonyítékkal szolgál a dinoszauruszok és a madarak közötti evolúciós kapcsolatra. A Microraptor hosszú kontúrtollakkal rendelkezett, melyek aerodinamikus felületet alkottak a karokon, a farkon és meglepő módon, a lábakon is. Emiatt Xu Xing (Hszü Hszing) (2003-ban) „négyszárnyú dinoszauruszként” írta le, és úgy gondolta, hogy az állat a négy lába segítségével képes lehetett a siklórepülésre. Két faját nevezték el, a M. zhaoianust és a M. guit, bár egy későbbi vizsgálat szerint az összes példány egyetlen fajhoz, a M. zhaoianushoz tartozott. Lehetséges, hogy egy másik négyszárnyú dromaeosaurida, a Cryptovolans is a Microraptor egyik faja.

 

 

Az elmúlt években rengeteg mintát gyűjtöttek a tudósok és a paleontológusok kihalt állatokról. A most bemutatott 25 élőlény mindegyike élt valamikor a Földön, mára viszont kihaltak, talán nem is baj, elég rémisztőek.

Neve azt jelenti, hogy meztelen hüllő.

 

 

Az elmúlt években rengeteg mintát gyűjtöttek a tudósok és a paleontológusok kihalt állatokról. A most bemutatott 25 élőlény mindegyike élt valamikor a Földön, mára viszont kihaltak, talán nem is baj, elég rémisztőek.

Az egyik legfurcsább lény, ami valaha élt. Orra törzs-szerű, végén homár karommal, mellyel könnyedén kapta el az áldozatát.

 

 

Az elmúlt években rengeteg mintát gyűjtöttek a tudósok és a paleontológusok kihalt állatokról. A most bemutatott 25 élőlény mindegyike élt valamikor a Földön, mára viszont kihaltak, talán nem is baj, elég rémisztőek.

A Phorusrhacidae, vagy népszerű nevükön gyilokmadarak óriás röpképtelen ragadozó madarak családja volt, amelynek tagjai főképp Dél-Amerikában éltek, ahol mintegy kétmillió évvel ezelőtt történt kihalásukig csúcsragadozók voltak.
A kifejlett korukban akár 3 méteres testmagasságot is elérő madarak első képviselői mintegy 62 millió évvel ezelőtt jelentek meg.

A Phorusrhacidae család legtöbb tagja nem volt óriás termetű, testmagasságuk 60-90 centiméter közt lehetett. Az olyan beszélő neveket, mint a magyar gyilokmadár vagy az angol terror bird a család a csoport nagy termetű tagjairól kapta, amelyek élőhelyeik domináns ragadozói voltak a kardfogú macska Smilodon nemzetségének megjelenéséig mintegy 2,5 millió évvel ezelőtt. Szárnyaikon húskampó-szerű karmok fejlődtek ki, amelyek segítségükre lehettek a zsákmány leterítésében.
A kis változatok és az óriások is legalább részben valószínűleg igen gyors futók voltak. Nem ismert, hogy magányosan, vagy csoportban vadásztak. Egy 2005-ös tanulmány szerint az óriás változatok prédájuk csontjait rúgásokkal törhették össze.

 

 

 

 

Az elmúlt években rengeteg mintát gyűjtöttek a tudósok és a paleontológusok kihalt állatokról. A most bemutatott 25 élőlény mindegyike élt valamikor a Földön, mára viszont kihaltak, talán nem is baj, elég rémisztőek.

A Pterodaustro a hüllők (Reptilia vagy Sauropsida) osztályának a Pterosauria rendjébe, ezen belül a Pterodactyloidea alrendjébe és a Ctenochasmatidae családjába tartozó nem. A Pterodaustro egy kréta kori pteroszauruszfaj, amely Dél-Amerika területén élt, 140 millió évvel ezelőtt.

A Pterodaustro szárnyfesztávolsága 132 centiméter volt. Szájában 1000 hosszú és keskeny kefeszerű fog ült, amelyeket szűrőnek használt, úgy táplálkozva, mint a mai flamingók. A sok kefeszerű fogával fogta meg a kis rákokat, a planktont, az algákat és más apró, vízi élőlényt. Az állat kétféleképpen vadászhatott: sekély vízben állt és végig kutatta a vizet az állatok után, vagy a vízfelszín fölött repült, kikapva a „szűrő” elé került állatokat. Miután a zsákmány a szájába került, a Pterodaustro a felső állkapcsán található gömbölyű fogaival morzsolta szét.
Mint a flamingóknak, a Pterodaustronak is lehetett rózsaszínű árnyalata, tápláléka miatt. Ezért gyakran „flamingó pteroszaurusznak” nevezik.

 

 

Az elmúlt években rengeteg mintát gyűjtöttek a tudósok és a paleontológusok kihalt állatokról. A most bemutatott 25 élőlény mindegyike élt valamikor a Földön, mára viszont kihaltak, talán nem is baj, elég rémisztőek.

A Quetzalcoatlus a hüllők (Reptilia vagy Sauropsida) osztályának a pteroszauruszok (Pterosauria) rendjébe, ezen belül a Pterodactyloidea alrendjébe és az Azhdarchidae családjába tartozó nem.

A Quetzalcoatlus 67-65 millió évvel ezelőtt élt, a késő kréta korban.
A Quetzalcoatlus egy hatalmas pteroszaurusz volt. Szárnyfesztávolsága 10-11 méter volt. E mérettel a Quetzalcoatlus volt – a Hatzegopteryx mellett – a valaha létező legnagyobb röpképes állat. Az utolsó pteroszauruszok közé tartozik, amelyek megérték a kréta kor végét. A Quetzalcoatlus nevet, az azték tollas-kígyó istenről kapta, melynek neve Quetzalcōātl. A nevet, felfedezője, Douglas Lawson adta. Az állatot, a texasi Big Bend National Park-ban fedezte fel az őslénykutató.
Annak ellenére, hogy mérete óriási, a csontváza könnyű felépítésű volt, és az állat nem nyomhatott többet 200-250 kilogrammnál. A nyaka nagyon hosszú volt. Keskeny állkapcsában nem voltak fogak és feje tetején egy csontos taréj ült. Eltérően a többi pteroszaurusztól, a Quetzalcoatlus maradványokat nem a tengeri rétegben találták meg, hanem a szárazföld belsejében lévő ősi folyók medrében. Ez megkérdőjelezi az életmódját.
A Quetzalcoatlus képes volt megtenni nagy távolságokat, anélkül, hogy vernie kelljen a szárnyával. Ennek a képességének és hosszú nyakának köszönhetően, egyesek szerint, az állat úgy élhetett, mint a mai keselyűk. Táplálékául szolgálhattak az elhullott dinoszauruszok. Mások szerint a hosszú, keskeny állkapocs, alkalmas volt a fejlábúak és a rákok felkutatásában. A harmadik változat szerint, a Quetzalcoatlus közel repült, a meleg, sekély tengerek felszínéhez halak után figyelve. Ezt az elképzelést azonban elvetették, miután kiderült, a vizet hasító csőr túl nagy ellenállásba ütközött volna, amely igen megterhelő lett volna az élőlény számára.

 

 

Az elmúlt években rengeteg mintát gyűjtöttek a tudósok és a paleontológusok kihalt állatokról. A most bemutatott 25 élőlény mindegyike élt valamikor a Földön, mára viszont kihaltak, talán nem is baj, elég rémisztőek.

A Sharovipteryx ('Sharov szárnya', korábbi nevén Podopteryx, 'láb szárny'), az egyik legkorábbi repülő hüllő, amely a korai triász időszakban élt. Teste, melyhez hosszú farok tartozott, körülbelül 20,32 centiméter hosszú volt, míg a tömege 7,5 gramm lehetett. Ez az állat feltehetően a pteroszauruszok rokona vagy őse, a maradványai azonban viták tárgyát képezik. A pteroszauruszoktól eltérően a fő szárnyhártyái a rövid mellső lábai helyett a hosszú hátsók között feszültek.

 

 

Az elmúlt években rengeteg mintát gyűjtöttek a tudósok és a paleontológusok kihalt állatokról. A most bemutatott 25 élőlény mindegyike élt valamikor a Földön, mára viszont kihaltak, talán nem is baj, elég rémisztőek.

A Stethacanthus 370-345 millió évvel élt ezelőtt, a késő devon és karbon korokban.
A Stethacanthus nagyon hasonlított a mai cápákra, az üllő alakú hátúszó kivételével. Ez a hátúszó biztos a párkeresésben játszott szerepet, mert csak a hímeken találtak ilyent. A különleges hátúszó felső részét, durva, fog alakú pikkelyek borították. Ehhez hasonló felület a cápa orrán is ült. Ez a két rész talán egy nagy szájat utánzott, így téve félelmetesebbé az állatot.
A Stethacanthus a sekély, partmenti vizeket kedvelte, ahol zsákmány után kutatott. Tápláléka kis halak, rákok és fejlábúak voltak.
Bizonyítékok vannak arra, hogy a Stethacanthusok vándoroltak a párzási helyeikre. E helyeken a nőstény cápák szülték kicsinyeiket. A Stethacanthus elég gyorsan tudott úszni, de ennek ellenére sokszor az éhes Dunkleosteus terrelli zsákmányává vált.
A Stethacanthus 70 centiméter hosszú volt.

 

 

Az elmúlt években rengeteg mintát gyűjtöttek a tudósok és a paleontológusok kihalt állatokról. A most bemutatott 25 élőlény mindegyike élt valamikor a Földön, mára viszont kihaltak, talán nem is baj, elég rémisztőek.

A Tanystropheus-fajok 235-210 millió évvel éltek ezelőtt, a késő triász korban.
A Tanystropheus hosszának háromnegyedét a nyaka és a farka tették ki. Ha a nyaka egy kicsivel is hosszabb lett volna a fejét nem bírta volna el.
A Tanystropheus sekély vizekben élt, de a szárazra is kijöhetett. A szárazföldön, a Tanystropheus rovarokkal és kis hüllőkkel táplálkozott. A vízben halakra és ammoniteszekre vadászhatott.
A Tanystropheus nem volt gyors úszó, inkább a fenéken „járkált”, hosszú nyakával a gyanútlan zsákmány közelébe férkőzve. Mint a mai gyíkoknak, a Tanystropheusnak is leszakadhatott a farka, ha egy nagyobb ellensége elkapta, így időt nyerve a meneküléshez. Később a farok visszanőtt.
A kifejlett állat teljes testhossza 6 méter volt.

 

 

Az elmúlt években rengeteg mintát gyűjtöttek a tudósok és a paleontológusok kihalt állatokról. A most bemutatott 25 élőlény mindegyike élt valamikor a Földön, mára viszont kihaltak, talán nem is baj, elég rémisztőek.

A Therizinosauridae (jelentése 'kaszáló gyíkok') a fejlett növényevő vagy mindenevő theropoda dinoszauruszok egyik családja. A therizinosauridák fosszíliái Mongólia, Kína és az Egyesült Államok területéről, a késő kréta kor közepén keletkezett üledékekből kerültek elő.

A Therizinosauridae családot Jevgenyij Malejev hozta létre 1954-ben, a rejtélyes Therizinosaurus cheloniformis számára, melyről eredetileg azt gondolta, hogy egy óriás „teknősszerű gyík” volt. A további tanulmányok a Therizinosaurust bizarr theropodának és a hasonlóan rejtélyes segnosauridák rokonának találták. Mivel a Therizinosauridae családot korábban nevezték el, mint a Segnosauridae-t, az utóbbi a taxonómiai elsőbbséget élvező előbbi fiatalabb szinonimájává vált. A Therizinosauridae első, 1998-as filogenetikus definícióját Paul Sereno alkotta meg, aki ide sorolt be minden olyan ornithomimosaurust, amely közelebbi rokonságban áll a Erlikosaurusszal, mint az Ornithomimusszal. Ahogy a therizinosauridák más theropodákkal való kapcsolata világosabbá vált és a nagyobb Therizinosauroidea csoport több tagja is előkerült, a család szintű Therizinosauridae szűkebb definíciót igényelt. Sereno például 2005-ben újradefiniálta a kládot, ide sorolva a Therizinosaurus cheloniformist, a Nothronychus mckinleyit és a Neimongosaurus yangit.

hirdetes

 

 

Az elmúlt években rengeteg mintát gyűjtöttek a tudósok és a paleontológusok kihalt állatokról. A most bemutatott 25 élőlény mindegyike élt valamikor a Földön, mára viszont kihaltak, talán nem is baj, elég rémisztőek.

Az Archaeopteryx (ógörög ἀρχαῖος [arkhaiosz, „ősi”] és πτέρυξ [pterüksz, „toll” vagy „szárny”] összetétele) az eddig ismert legkorábbi és legprimitívebb madár. Német neve, amely az angolszász országokban is elterjedt, Urvogel, vagyis „ősi madár”. Az Archaeopteryxnek voltak szárnyai és tollai, amelyek hasonlóvá tették a mai madarakhoz, ugyanakkor fogai voltak és olyan csontváza, amely még Theropoda dinoszaurusz ősei jellegzetességeit őrizték. Abban az időben, amikor az Archaeopteryx élt, Európa még trópusi éghajlatú szigetív volt, sekély, meleg tengerektől övezve.

 

 

Az elmúlt években rengeteg mintát gyűjtöttek a tudósok és a paleontológusok kihalt állatokról. A most bemutatott 25 élőlény mindegyike élt valamikor a Földön, mára viszont kihaltak, talán nem is baj, elég rémisztőek.

A Deinocheirus (jelentése 'rettentő kéz' az ógörög δεινός / deinosz 'rettenetes, borzalmas' és χειρ / kheir 'kéz' szavak összetételéből) a theropoda dinoszauruszok egyik nagyméretű neme, amely feltehetően az Ornithomimosauria csoportba tartozott, és a késő kréta korban, mintegy 70 millió évvel ezelőtt, a mai Mongólia déli részén, a Nemegt-formáció területén élt. Egyetlen ismert fosszilis maradványa egy pár súlyos, 2,4 méter hosszúságú, 25 centiméteres karmokban végződő mellső láb, valamint néhány borda- és csigolyamaradvány. A Deinocheirust Halszka Osmólska és Ewa Roniewicz nevezte el 1970-ben. Az egyetlen elnevezett faj a típusfaj, a D. mirificus (a latin név jelentése 'szokatlan, sajátságos'). A fosszilizálódott karok másolatai jelenleg az Oslói Egyetem Természetrajzi Múzeuma (Naturhistorisk museum, Universitetet i Oslo), a New York-i Amerikai Természetrajzi Múzeum (American Museum of Natural History), a Londoni Természettudományi Múzeum (Natural History Museum) és az Utah állambeli Blandingben levő The Dinosaur Museum kiállításán láthatók.

 

 

Az elmúlt években rengeteg mintát gyűjtöttek a tudósok és a paleontológusok kihalt állatokról. A most bemutatott 25 élőlény mindegyike élt valamikor a Földön, mára viszont kihaltak, talán nem is baj, elég rémisztőek.

A Deinotherium az emlősök (Mammalia) osztályának az ormányosok (Proboscidea) rendjébe, ezen belül a kapafogú őselefántok (Deinotheriidae) családjába tartozó kihalt nem.

A Deinotherium (azaz magyarul „förtelmes szörny”) a valaha élt harmadik legnagyobb emlős volt. A legnagyobb emlős az Indricotherium volt. Az állatok óriási méretűek voltak, a hímek marmagassága elérte a 4 métert és súlya több volt 10 tonnánál. Lehet, hogy az ormányuk nem volt olyan hosszú, mint a mai elefántok ormányai. Az agyaraik lehajoltak, befelé görbültek és az állkapocsból indultak. Az agyaraikat bizonyosan a fakéreg lehántására és a gumók kiásására használták. Mint a mai elefántok, ők is növényevők voltak. Az elefántoktól eltérően, a Deinotheriumoknak kisebb agyuk volt, ami arra következtet, hogy nem voltak olyan intelligensek. A kapafogú őselefántok különleges családja elég korán levált a többi ormányosok családjaitól. A három faj Afrika, Ázsia és Európa területein barangolt.

 

 

Az elmúlt években rengeteg mintát gyűjtöttek a tudósok és a paleontológusok kihalt állatokról. A most bemutatott 25 élőlény mindegyike élt valamikor a Földön, mára viszont kihaltak, talán nem is baj, elég rémisztőek.

A Dimorphodon a hüllők (Reptilia vagy Sauropsida) osztályának a pteroszauruszok (Pterosauria) rendjébe, ezen belül a Rhamphorhynchoidea alrendjébe és a Dimorphodontidae családjába tartozó nem.

A Dimorphodon (magyarul: „kétalakú fog”), egy közepes méretű pteroszaurusz nem volt, amely 200-180 millió évvel élt ezelőtt a kora jura korszakban. Lehet, hogy az európai Peteinosaurus leszármazottja.
Az első példányt, Mary Anning fedezte fel 1828-ban, Anglia területén, a Dorset megyei Lyme Regis város mellett. A helység a világörökség része a Jura part miatt. Az első példány, egy hiányos csontvázból áll, ezt Richard Owen írta le 1859-ben. A tudós Dimorphodon macronyx nevet adta az újonnan leírt lénynek.

 

 

Az elmúlt években rengeteg mintát gyűjtöttek a tudósok és a paleontológusok kihalt állatokról. A most bemutatott 25 élőlény mindegyike élt valamikor a Földön, mára viszont kihaltak, talán nem is baj, elég rémisztőek.

A Dunkleosteus a Placodermi osztályának az Arthrodira rendjébe, ezen belül a Dinichthyidae családjába tartozó nem, amely 380–360 millió évvel ezelőtt élt a késő devon korban.
A Dunkleosteus ([David] Dunkle csontja) a legnagyobb méretű Arthrodira-fajok közé tartozott. A késő devon csúcsragadozójának számított. Számos Dunkleosteus maradvány került elő Észak-Amerikából, Lengyelországból, Belgiumból és Marokkóból.

A tudósok szerint, ezek a halak élőhelyüknek minden részét birtokba vették, úgy a partmenti vízeket, mint a nyílt tengert és a mélységeket is.
Számos páncélzaton Dunkleosteus fognyomok találhatók, amely arra hagy következtetni, hogy ezek a halak egymást is zsákmánynak tekintették. Sokszor a kövületek közelében, csontokkal teli „köpetek” is vannak. Valószínűleg amit nem tudtak megemészteni, azt visszaöklendezték.

 

 

Az elmúlt években rengeteg mintát gyűjtöttek a tudósok és a paleontológusok kihalt állatokról. A most bemutatott 25 élőlény mindegyike élt valamikor a Földön, mára viszont kihaltak, talán nem is baj, elég rémisztőek.

Az Elasmosaurus a hüllők (Reptilia vagy Sauropsida) osztályának a plezioszauruszok (Plesiosauria) rendjébe, ezen belül az Elasmosauridae családjába tartozó kihalt nem.

Az Elasmosaurus a késő kréta korban, 85-65 millió évvel ezelőtt élt.
Az állat feje mintegy 60-70 centiméter, 6 méteres teste kicsinek tűnik a hosszú, vékony, 7 méteres nyak és a 2 méteres farok mellett. Hossza összesen 14-15 méter, testtömege több mint 2,2 tonna volt. A nyak, a 70 csigolyával kitette az állat hosszának felét. Az Elasmosaurus úszáskor négy hatalmas úszóját használta.
Az állat ügyes vadász volt, hosszú nyakát arra használta, hogy hozzáférjen a zsákmányához anélkül, hogy az észrevegye. Fejét oldalirányba mozgatva könnyen elkapta áldozatát. Fejének kis mérete szabta meg a zsákmány nagyságát. Tápláléka halakból és fejlábúakból állt.
Az Elasmosaurus egész életét a vízben töltötte, gyakran a partok mentén, halrajok után kutatva. Időnként lemerült a tenger fenékre, hogy kerek köveket nyeljen le. A kövek segítették az emésztést és nehezéket is biztosítottak.
Az Elasmosaurus nagy távolságokat tett meg párkeresésekor és a párzási hely eléréséhez. Bizonyítékok vannak rá, hogy az állat elevenen szülte kicsinyeit. A kicsinyek addig maradtak a szülővel, amíg már önállóan tudtak gondoskodni magukról.

 

 

Az elmúlt években rengeteg mintát gyűjtöttek a tudósok és a paleontológusok kihalt állatokról. A most bemutatott 25 élőlény mindegyike élt valamikor a Földön, mára viszont kihaltak, talán nem is baj, elég rémisztőek.

A Scansoriopteryx (nevének jelentése 'mászó szárny') a maniraptora dinoszauruszok egyik neme. Ez az egyetlen fiatal példány fosszíliája alapján leírt, házi veréb méretű állat, amely a kínai Liaoning tartományból vált ismertté, a lábain levő adaptációk alapján erdei (falakó) életmódot folytatott. A harmadik ujja szokatlanul meghosszabbodott. Mindemellett a Scansoriopteryx típuspéldánya tollak lenyomataival együtt őrződött meg.

A Scansoriopteryx heilmanni típuspéldánya (a CAGS02-IG-gausa-1/DM 607 azonosítójú lelet) egy, valamelyest az Archaeopteryxre emlékeztető maniraptora dinoszaurusz fióka fosszilizálódott maradványa. Kezdetleges, lyuktalan csípőüreggel, valamint a fejlett maniraptorák között szokatlan, előrefelé irányuló szeméremcsonttal rendelkezett. Legegyedibb jellegzetessége a hosszú harmadik ujj, ami a másodiknál majdnem kétszer hosszabbra nőtt. Ez a felépítés az összes többi theropodáétól eltér, a csoport többi tagjánál ugyanis a második ujj volt a leghosszabb. Emellett az első lábujja, avagy öregujja is szokatlanul hosszúvá vált.

 

 

Az elmúlt években rengeteg mintát gyűjtöttek a tudósok és a paleontológusok kihalt állatokról. A most bemutatott 25 élőlény mindegyike élt valamikor a Földön, mára viszont kihaltak, talán nem is baj, elég rémisztőek.

Az Epidexipteryx (nevének jelentése 'jelzőtoll') a kis maniraptora dinoszauruszok egyik neme, amely a pekingi Gerinces Őslénytani és Ősantropológiai Intézet gyűjteményében levő egyetlen fosszilis példány alapján ismert. A típuspéldány katalógusszáma IVPP V 15471. Az Epidexipteryx szolgál a díszítőtollra vonatkozó legkorábbi példával a fosszilis rekordban. A beszámoló szerint ez az állat egy maniraptora dinoszaurusz, amely a Kína belső mongóliai részén levő, középső vagy késő jura kori (körülbelül 152–168 millió éves) Daohugou-padokból került elő.

hirdetes

 

Az elmúlt években rengeteg mintát gyűjtöttek a tudósok és a paleontológusok kihalt állatokról. A most bemutatott 25 élőlény mindegyike élt valamikor a Földön, mára viszont kihaltak, talán nem is baj, elég rémisztőek.

A Hallucigenia a Burgess-pala faunájából leírt nem a karmos féreglábúak törzséből. Helyes besorolása sokáig nem történt meg. Az első megtalált példányon két sor tüskét és egy sor csápot írtak le. Rekonstruálója, Conway Morris a két sor tüskére állította és a csápokat háti csápsornak gondolta. A háti csápok üregesek voltak, így azt feltételezték, hogy mindegyik önállóan csatlakozott a bélcsatornához és szájként szolgált.
Ez a testfelépítés teljesen egyedi volt, így önálló törzsbe sorolták. Egy időben felmerült, hogy esetleg nem is önálló állat, hanem valamilyen nagyobb lény függeléke. A kínai Chengjiang-faunában további példányok (a H. fortis fajból, jelenleg már 109 lelete ismert) megtalálásával tisztázódott, hogy az állat két sor tüskéje a hátoldalon helyezkedett el, azokkal sosem sétálhatott a tengerfenéken. Ehelyett az állat védelmét szolgálták – közvetett bizonyítékként a ragadozók jelenlétére. Az egy sornyi csápnak gondolt képletek pedig az egyik oldali lábai, a lábkészlet fele lekopott és elveszett a fosszíliából. A lábak azért üregesek, mert a testfolyadékok mozgatják, keringési rendszere pedig nincsen. Az továbbra is igaznak tűnik, hogy bélcsatornája több helyen elágazik, de nem tudni, hogy a nyúlványok kapcsolatban voltak-e a külvilággal. A helyesen ábrázolt Hallucigenia már feltűnő hasonlóságot mutat a karmos féreglábúakkal, de közelebbi rokonsága még ismeretlen, illetve meghatározatlan. Több olyan féregszerű lényt találtak már, amelyek háti oldalán lemezek voltak, egyes lemezek tüskeszerű nyúlványokat, búbokat is hordanak. Ők lehettek a Hallucigenia kortárs rokonai. Talán a bársonyférgek a legközelebbi mai rokonaik.
A Hallucigenia a kambrium idején élt. Kevesebb, mint három milliméter hosszú, így a Burgess-fauna egyik legkisebb lénye. Az egyik végén kerek „fej” található. Törzse hengeres, hét pár tüskét hordoz, amelyek felfelé és kifelé állnak. A tüskék kúp alakúak, a törzsbe ágyazódnak és az ismert karmos féreglábúak között nagyon hosszúnak számítanak. Minden pár tüske alatt egy pár láb van. 2002-ben Desmond Collins felvetette, hogy nemi kétalakúság is tapasztalható, szerinte a nagyobb fejű, erősebb testű példányok hímneműek.

 

 

Az elmúlt években rengeteg mintát gyűjtöttek a tudósok és a paleontológusok kihalt állatokról. A most bemutatott 25 élőlény mindegyike élt valamikor a Földön, mára viszont kihaltak, talán nem is baj, elég rémisztőek.

A Helicoprion a porcos halak (Chondrichthyes) főosztályának a kihalt Eugeneodontida rendjéhez, ezen belül az Agassizodontidae családjához tartozó nem.

A Helicoprion cápaszerű porcos hal volt, amely a késő karbon óceánjaiban jelent meg, 280 millió évvel ezelőtt, túlélte a perm–triász kihalási eseményt, de a triász elején, 225 millió évvel ezelőtt végül kihalt. Az egyik leghosszabb életű nem volt. Az állat maradványai csak fogakból állnak, de felfedezésükkor ezek nagyon fura alakban helyezkedtek el a földben; körfűrészre emlékeztettek. Csak miután a Helicoprion rokonának, az Ornithoprionnak a fejét is megtalálták, a tudósok rájöttek, hogy a fogak az alsó állkapcson ültek. Ebben a csigaszerű állkapocsban a régi, kisebb fogak középre húzódtak, míg az új, nagyobb fogak az állkapocs tövénél ültek. Az állatot összehasonlítva a többi Eugeneodontidával, a tudósok arra a következtetésre jutottak, hogy a Helicoprion körülbelül 300-450 centiméter hosszú lehetett.

 

 

Az elmúlt években rengeteg mintát gyűjtöttek a tudósok és a paleontológusok kihalt állatokról. A most bemutatott 25 élőlény mindegyike élt valamikor a Földön, mára viszont kihaltak, talán nem is baj, elég rémisztőek.

.

 

 

Az elmúlt években rengeteg mintát gyűjtöttek a tudósok és a paleontológusok kihalt állatokról. A most bemutatott 25 élőlény mindegyike élt valamikor a Földön, mára viszont kihaltak, talán nem is baj, elég rémisztőek.

A Josephoartigasia monesi az emlősök (Mammalia) osztályának a rágcsálók (Rodentia) rendjébe, ezen belül a pakaránafélék (Dinomyidae) családjába tartozó kihalt faj.
Ez volt a legnagyobb valaha élt rágcsálófaj. Maradványait 2008-ban találták meg Uruguayban.

A fél méter hosszú, megkövesedett koponyát egy amatőr paleontológus találta meg az Uruguay déli részén, a Rio de La Plata folyó partja mentén egy sziklában. A maradványok a montevideói Természettudományi Múzeumban hevertek három évig, mielőtt tanulmányozni nem kezdték azokat, és állapították meg, hogy egy új fajról van szó, melyet Josephoartigasia monesi neveztek el.
Akkor jöttek rá, hogy új fajról van szó, amikor megvizsgálták és összehasonlították annak fogait a Josephoartigasia nemzetség egyéb, ismert fajaival. A faj metszőfogai hihetetlenül nagyok, sokkal nagyobbak, mint bármely más rágcsálóé.
A szakemberek szerint, a három méteres növényevő mintegy 2-4 millió évvel ezelőtt barangolhatott a tölcsértorkolatok és erdők területén. Az emlős - mely mintegy tizenötször nehezebb a legnagyobb, ma élő rágcsálónál - a kutatók szerint a húsevő "terrormadarak" és kardfogú nagymacskák mellett élhetett és valószínűleg a ragadozók miatt nőtt ilyen óriásira.

 

 

Az elmúlt években rengeteg mintát gyűjtöttek a tudósok és a paleontológusok kihalt állatokról. A most bemutatott 25 élőlény mindegyike élt valamikor a Földön, mára viszont kihaltak, talán nem is baj, elég rémisztőek.

A Liopleurodon a hüllők (Reptilia vagy Sauropsida) osztályának a plezioszauruszok (Plesiosauria) rendjébe, ezen belül a plioszaurusz-félék (Pliosauridae) családjába tartozó kihalt nem.

A Liopleurodon egy elégé közismert és jól megmaradt fosszília. Az állat egyfajta pliosaurus, más néven rövidnyakú plesiosaurus volt. A Liopleurodon 165-150 millió évvel élt ezelőtt, a késő jura korban.
A Pliosauroidea a plezioszauruszok egyik alrendje. A plezioszauruszok azok a hüllők közé tartoznak, amelyek visszatértek a tengerbe. E rend fajai a korai jura korban jelentek meg, és már az elején két nagy csoportra szakadtak: a hosszúnyakú-plezioszauruszokra (Cryptoclidus, Elasmosaurus, Plesiosaurus) és a rövidnyakú-plezioszauruszokra (Kronosaurus, Liopleurodon, Pliosaurus).
A Liopleurodonnak négy nagy úszója volt. A mérete vitatott. A Dinoszauruszok, a Föld urai című brit dokumentumfilm az állatot 25 m hosszú, 150 t tömegű óriásként, minden idők legnagyobb ragadozójaként rekonstruálta. Ezek az adatok más kutatások szerint túlzóak, 5–7 méteres hosszúság közé helyezik, tömegét pedig 5 tonna körülire.

 

 

Az elmúlt években rengeteg mintát gyűjtöttek a tudósok és a paleontológusok kihalt állatokról. A most bemutatott 25 élőlény mindegyike élt valamikor a Földön, mára viszont kihaltak, talán nem is baj, elég rémisztőek.

.

 

 

Az elmúlt években rengeteg mintát gyűjtöttek a tudósok és a paleontológusok kihalt állatokról. A most bemutatott 25 élőlény mindegyike élt valamikor a Földön, mára viszont kihaltak, talán nem is baj, elég rémisztőek.

A megalánia (Megalania prisca) egy nagyméretű kihalt hüllőfaj, amely a pleisztocén kori Ausztráliában élt, mintegy 40 000 éve halt ki. A neve magyarra fordítva kb. azt jelenti, „ősi óriásgyilkos”.
A megalánia hatalmas, varánusz-szerű hüllő volt: a hossza 5–6 m között, a tömege 500–600 kg között változott – vagyis kétszer-háromszor akkora volt, mint a ma élő legnagyobb varánuszfaj, a komodói varánusz (amelynek őse). Ennek megfelelően félelmetes ragadozó lehetett: erőteljes testfelépítéssel és hatalmas állkapoccsal, amelyben éles fogak ültek.
Viszonylag kevés csontmaradványát találták meg, azokat főleg Queensland, Új-Dél-Wales és Közép-Ausztrália területein, teljes csontváz egy sem került elő. Amit tudunk róla, azt nagyrészt a ma élő varánuszok jellegzetességei alapján következtetjük. Valószínű, hogy az életmódja megfelelt a mai varánuszok életmódjának: vagyis inkább dögöt evett, de ha alkalomadtán vadászott, akkor azt lesből tette. Zsákmányállatai feltehetően a pleisztocén kori Ausztrália nagy testű, növényevő erszényesei közül kerültek ki.
Mivel nem sokkal a mai ember ausztráliai megjelenése után halt ki, gyanítják, hogy ennek a túlzott vadászat lehetett az oka: vagy zsákmányállatat irtották ki, vagy magát a megalániát. Mások szerint kipusztulását a pleisztocén végi gyors felmelegedés okozhatta: ennek következtében sivatagosodott el Ausztrália nagy része. (Erről bővebben: pleisztocén megafauna.)
Legközelebbi élő rokona a szintén Ausztráliában élő óriás tarka varánusz (Varanus giganteus), amely 2,5 méter hosszúra is megnőhet.

 

 

hirdetes

Ha tetszett ez a cikk, oszd meg ismerőseiddel, kattints ide:

MEGOSZTÁS MEGOSZTÁS MEGOSZTÁS

Ezek is érdekelhetnek

hirdetes
hirdetes


hidegvérű ló

Európa nyugati tengerparti területeiről származó fajtacsoport. Közös jellemzőjük a nagyobb... Tovább

Zalaszentgróti Körzeti Földhivatal

Földhivatal Körzeti Földhivatal Cím: Zalaszentgrót Széchenyi u. 22. 8790 Magyarország ... Tovább

Tovább a lexikonra