Az óceánok, tengerek sötét mélységében hihetetlen kinézetű és életmódot folytató állatokkal találkozhatunk. Némelyikük elképesztően színes kinézetre tett szert, van, amelyik aranyos és egy szárazföldi emlősre hasonlít, s akad olyan is, amelyikkel talán rémálmunkban se szívesen futnánk össze.
Első bemutatkozóink, bár látszatra apró, vízi báránynak, sárkánynak vagy nyúlnak tűnhetnek, s a tengerbiológusokon kívül valószínűleg mindenki így is nevezi őket, valójában csigák. A kis fehér, szőrös nyuszinak tetsző jószág a Jorunna parva nevezetű tengeri csiga fajhoz tartozik. Japán és a Fülöp-szigetek alacsony hőmérsékletű vizeiben érzi jól magát. Mivel eléggé ismeretlen fajnak számít még, túl sokat nem tudunk róluk. Annyi bizonyos, hogy a kis fülecskéi nem hallószervként funkcionálnak, hanem kemoszenzoros érzékelőkként, melyekkel a víz kémiai összetételét vizsgálják. Léteznek többféle színben is, de a legelterjedtebb viseletük a fehér és a sárga.
A tengeri nyuszi mellett a tengeri bárány is felbukkant pár éve az interneten. Igen, ő szintén egy csigafajta, még pedig a Costasiella kuroshimae nevezetű puhatestű. Róla ugyancsak keveset tudunk. Ő is Japán, Indonézia és a Fülöp-szigetek környékén honos, ami viszont meglepő, hogy képes a növényekhez hasonlóan fotoszintetizálni. Mindezt az algáknak köszönheti, amelyekből nagymennyiséggel fogyaszt el. A belőlük származó fotoszintetizáláshoz szükséges anyagot, a kloroplasztiszt pedig beépíti a saját szervezetébe.
A tengeri csigáknak számos fajtájuk van, de közülük a kedvencem, a tengeri kéksárkányként emlegetett Glaucus atlanticus. Ezek a szintén kistermetű, alig 3 cm-es, sok nyúlványú lények valamivel elterjedtebbek, mint előző társaik. Találkoztak vele már európai vizekben, Dél-Amerika és Ausztrália tengereiben is, ennek ellenére mégis az egyik legritkább csigafajnak számít. Kicsiny méretéhez képest ragadozó életmódot folytat, sőt kannibállá válik, ha kisebb fajtárssal találkozik. A legtöbb csigához hasonlóan, ők is hermafroditák.
Az érdekes élőlények sora folytatódik a következő oldalon.
Ha már sárkányok, Ausztrália északi és déli részén találkozhatunk a kihalófélben lévő leveles tengeri sárkányokkal. Ezek a tűhalfélékhez tartozó lények, olyanok, mint a nagyra nőtt csikóhalak. Megjelenésüknek hála nehéz észrevenni őket, hiszen lebegő hínárokhoz hasonlítanak. Táplálékuk planktonokból és kisebb tengeri rovarokból áll.
Ha azt gondoltuk eddig, hogy tollat csak a madarakon találhatunk, tévedtünk. A víz alatt ugyanis színes, a virágállatok osztályába tartozó tengeri tollakkal találkozhatunk. Lényegében közeli rokonai a koralloknak, de jóval kevésbé ismert élőlények.
A virágállatok azon keveseihez tartoznak, akik egyedülállómódon képesek mozogni, jobban mondva, új helyre horgonyozni magukat. Ez által helyezkedhetnek el az áramlatokkal szemben, mely a táplálékukat, a planktonokat szállítja számukra. 10 m-től egészen a 2000 m-es mélységig megtalálhatóak. Ellenségeik a csupaszkopoltyús csigák, illetve a tengeri csillagok. Támadóikat biolumineszcenciával ijesztik el, mely annyit jelent, hogy kémiai reakciók segítségével zöldes fényt bocsájtanak ki magukból, ha hozzájuk érnek.
A következő oldalon folytatom.
A következő állatról nem véletlenül marad ki a fotó. Sokak számára borzalmas megjelenéssel büszkélkedhet az úgynevezett blobfish, mely megnyerte már az Egyesület a Ronda Állatok Megmentéséért (Ugly Animal Preservation Society) szervezet, legrondább állatok versenyét is 2013-ban. Ez a mélytengeri hal főként Ausztrália vizeiben fordul elő nagyjából 800 m-es mélységben. Szóval ne aggódjunk, kevés az esélyünk összefutni ezzel a morcos idős úrral vagy épp asszonnyal. Többnyire a tengerfenék alján él, megeszik mindent, ami az útjába akad.
Él egy békés óriás a trópusi tengerekben, mely nem más, mint a holdhal. Átlagosan 1,5-2 m hosszúságúak, és elérhetik akár az 1000 kg is. Ezek a valóban hatalmas méretekkel rendelkező állatok, többnyire medúzákkal táplálkoznak, az emberre egyáltalán nem jelentenek veszélyt. Többféle színben is előfordulnak a szürkétől a barnáig, de akadnak teljesen fehér egyedek is. Természetes ellensége az emberen kívül, az olykor próbát tévő kardszárnyú delfin, a cápa és néhány fókaféle. Mivel toxikus anyagok is megtalálhatóak a szervezetében Európában tilos húsának értékesítése, nem meglepő módon Japánban ínyencségnek számítanak ezek a csodálatos óriások.
A sorban utoljára hagyott Grimpoteuthis nevezetű állatokat a köznyelv Dumbo-polipokként ismeri a fejük két oldalán található úszóik miatt, melyek hatalmas fülekre emlékeztetnek. Ezek az átlagosan 20 cm-es állatok nyílt és mély vizekben egyaránt előfordulnak. Találkoztak már vele 300 m mélyen és 4ezer m-es mélységekben is. Többnyire rákokkal táplálkoznak. Ismereteink róluk meglehetősen hiányosak, hiszen a közelmúltban találkoztak vele először a tudósok.
