A keleti szürkemókus eredetileg Észak-Amerika keleti részén volt honos, de meghonosították az Amerikai Egyesült Államok egyes nyugati államaiban (Washington, Oregon és Kalifornia) valamint Angliában, Írországban és Dél-Afrikában is. A keleti szürkemókusokat ma nem fenyegeti veszély. Észak-Amerikában állományukat a sportlövészek csökkentik, Angliában számukat méreg- és csapdakihelyezéssel szabályozzák az erdei ültetvényeken.
Angliai meghonosodása
1889-ben 350 keleti szürkemókust telepítettek be az angliai Bedfordshire grófságba. Ezek hamarosan megszokták új környezetüket, és olyan gyorsan szaporodtak, hogy számuk egy évszázaddal később már milliókra rúgott. Ily módon kiszorították az európai mókust, és a múlt század közepén úgy tűnt, hogy ez a faj a szürkemókus-áradat miatt teljesen ki fog veszni Angliából. De nem így történt, a terjeszkedés abbamaradt, és a hatvanas években olyannyira állandósultak a szürkemókus lakta területek, hogy ma már a két faj együttéléséről beszélhetünk. A nagyobb és erősebb keleti szürkemókus elsősorban a síksági lombos erdőkbőlés a városi parkokból szorította ki őshonos rokonát, de a magasabban fekvő hegyvidékeken, ahol hűvösebb az időjárás, és többségben vannak a fenyőfélék, továbbra is uralkodó maradt az európai mókus.
A két, egymásra testfelépítés és életmód szempontjából igen hasonló faj, úgy tűnik, nem képes tartósan együtt élni ugyanazon a területen. Élőhelyük alapján elkülönülnek egymástól, ahogy ez a természetben más fajoknál is előfordul. Így a keleti szürkemókus betelepítése azon kevés esetek egyike, amikor az őshonos faj nem pusztult ki teljesen, hanem csak részlegesen visszaszorult.
A keleti szürkemókus kinézete
Az állat testhossza 23-30 centiméter, farokhossza 20-25 centiméter, testtömege 350-800 gramm. Mint ahogy neve is mutatja, bundájának színezete szürke. Hasi része világosabb vagy fehér. Egyes példánynak az ágyékán barnás elszíneződés figyelhető meg. A szürkemókusok az ugráshoz hosszú hátsó és rövid mellső lábbal rendelkeznek. Hátsó lábuk erős felépítésű, hogy könnyen tudjanak a fán fejjel előre fel- és lemászni.
Az elülső lábakon négy vékony ujjacska van, melyek végén éles karmok találhatók. Segítségükkel a mókus mászáskor jól tud a fák kérgébe kapaszkodni. A hátsó lábai hosszabbak, mint a mellsők, és öt, karomban végződő ujjacska van rajtuk. A vastag, bozontos farok a mókus számára fontos segédeszköz, mellyel egyensúlyát akkor is képes megtartani, amikor a fakorona gyenge, elhajló ágain ugrál. Fülén nem találunk hosszabb szőrpamacsot. (Wikipédia)
