Vannak dolgok, amiket eddig még biztosan nem tudtál a kaktuszokról, a most következő cikkben szakértőnk mondd el nektek mindent, amit tudnotok kell a kaktuszokról, a kaktuszok neveléséről!
Egy kis kaktusz-történelem
Feltevések szerint a kaktuszok ősei lombleveles, tövises cserjék voltak. Erre a valószínűsíthető ősi alapra a Peireskia nemzetség pozsgás levelű, tövises cserjéi hasonlítanak a leginkább. Ezek magháza ma is felső állású, virágjaik pedig szabad szirmúak, mint amilyenek az ősi fajoké lehetett. Mivel egy ősi nemzetségük (Rhipsalis) tagjai Afrikában és Indiában is őshonosak, valószínűsíthető, hogy kialakulásuk mintegy 100–120 millió éve kezdődhetett el, amikor ezek a kontinensek még összefüggtek. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy szervezetük felépítésben több, az ősi fenyőfélékkel rokon elemet is találhatunk (spirálos testfelépítés, szklerenchima-váz).
Az afrikai és ázsiai rhipsalisok nem szukkulensek, ezért valószínűsíthető, hogy sok szempontból hasonlíthatnak a kaktuszok őseire. Feltételezhetjük, hogy az „őskaktusz” szubtrópusi éghajlat lakója volt, csupán a geomorfológiai tagoltság eredményeképp alakíthatott ki pozsgás életformát – Afrikában az éghajlatváltozás hatására nem a rhipsalisok, hanem a kutyatejfélék (Euphorbiacae) váltak törzsszukkulensekké. A törzsszukkulens kaktuszok kialakulása feltehetőleg mintegy 60–70 millió éve kezdődött el, amikor Amerika nyugati partvidékén felgyűrődtek a Kordillerák hegyláncai, és elfogták az esőt a belső felföldek elől.
Az így kialakuló nagy félsivatagokon a növényfajok egy része kipusztult, mások pedig alkalmazkodtak a körülmények változásához. Ahogy már a pozsgás levelek felülete is túl nagy volt, túl sok vizet párologtatott el, a kaktuszok valamennyi élettevékenységüket a törzsbe helyezték át, abba épültek be zöld színtesteik is. Leveleiktől megszabadultak: bár egyes fajok fiatal hajtásaikon még pozsgás, fenyőtűszerű levélkéket növesztenek, ezek az első szárazabb időszakban leszáradnak, és nem nőnek ki újra. A víztárolás szerepét is a szár vette át: ez alakult pozsgássá.
1. Nem elpusztíthatatlanok
Ha nálad is pusztult már el kaktusz, akkor nem vagy egyedül. A legegyszerűbb módja ennek a túlöntözés, a rossz vízelvezetés vagy a rossz komposzt alkalmazása. A közönséges ültető komposzt remekül képes megtartani a vizet, ami általában előnyt jelent a növények számára – kivéve a kaktuszoknak, amiknek nagyon jó vízelvezetésre van szükségük. Ha szeretnéd életben tartani őket, akkor szerezz kaktuszok számára összeállított komposztot.
2. Virágzanak
A kaktuszok virágzó növények. Egyes fajtáknak sokkal láthatóbb virágaik vannak, és van néhány olyan is – például a szemölcskaktusz, a gömbkaktusz és a csodakaktusz – amelyeknek gyönyörű méretes virágaik vannak.
3. Lehetséges virágoztatni őket – de nem egyszerű
A kaktuszok a friss kinövésekből virágoznak, éppen ezért ha egész évben csak úgy „vannak” akkor nem valószínű, hogy virágba borulnak. El kell érned, hogy a növény a természetes növekedési ciklusát kövesse. Télen téli álomra kell, hogy szenderüljön, ezért ilyenkor érdemes valamilyen hideg helyre tenni – de nem sötétbe – és felfüggeszteni az öntözését. Tavasszal aztán igyekezz annyi napfényt biztosítani számára, amennyit csak lehet, és kezdd el újra öntözni.
4. Léteznek „kezdő” kaktuszok
A hold kaktuszok színes – általában piros vagy sárga – felső résszel rendelkeznek. Ezek nem a növény virágai, így egész évben láthatóak. A fügekaktuszok zöld levelein aranyszínű foltok láthatók, ami modern és geometrikus külsőt kölcsönöz nekik. Talán a legelterjedtebb a szemölcskaktusz, ami egy apró tüskés labdához hasonlít, és gyönyörű rózsaszín virágai vannak.
5. Hozzájuk lehet érni, de csak óvatosan
Használj vastag kesztyűket vagy tekerd őket újságpapírba.
6. Nem minden kaktusz szúrós
Amikor meghalljuk a kaktusz szót, akkor a legtöbbünknek azonnal a sivatagi kaktuszok ugranak be. Léteznek azonban erdei kaktuszok, amiken nincsenek tüskék. Ezekből azonban csupán kevés alkalmas otthoni nevelésre.
7. Több száz évig is elélhetnek
Legalább is vadon. A lakásban 10, talán valamivel több évet élnek. Az öregebb darabokra jellemző, hogy minden apró ütés, karcolás és egyéb szépséghiba rajtuk marad, így idővel egyre leharcoltabbnak és „használtabbnak” tűnnek majd.
