Magyar vizsla története
A magyar vizsla a kutatások alapján eredetileg Ázsiából származik és már az ősi időkben is vadásztak vele. Így eredetét tekintve is különbözik a többi európai vizslától, mert azok többségében a burgosi vizslából alakultak ki. Története a középkor végéig azonos a kopókéval sőt, más hipotézisek szerint már az Árpád-házi királyok is használták vadászataikon. Majd később, a 150 évig tartó török fennhatóság alatt állítólag kereszteződött a törökök sárga vadászkutyáival is.
A magyar vizsla drótszőrű változata korántsem tekint vissza olyan hosszú múltra, mint a rövidszőrű magyar vizsláé. A drótszőrű magyar vizsla kialakulása a 20. században történt, tehát viszonylag fiatal fajtának tekinthető. A rövidszőrű almokban időről időre feltűntek az elvárttól eltérő szőrminőségű egyedek, amelyeket általában kiselejteztek. A drótszőrű vizsla tenyésztése az 1940-es években indult el Vasas József kitartó munkájának köszönhetően. Az eltérő erősebb szőrminőségű rövidszőrű egyedeket keresztezték a drótszőrű német vizslával. A cél a nagy hideget jobban tűrő vadászkutya létrehozása volt, amely azonban a rövidszőrű változat fajtajellegét is megőrzi.
A második világháború megakasztotta az éppen kialakulóban lévő fajta tenyésztését, de a vadászok kitartása meghozta az eredményt: az FCI 1966-ban hivatalosan is elismerte a drótszőrű magyar vizslát. Az állomány java még ma is vadászok mellett dolgozik, házi kedvencként nem terjedt el annyira. Meglehetősen ritka fajta ezért a mudi és az erdélyi kopó mellett a veszélyeztetett magyar fajták közé sorolják.
Egyedszáma jóval alacsonyabb, mint a rövidszőrű magyar vizsláé. Magyarországon évente átlag 30 alom születik, azaz 140-150 kölyök. Világszerte 2500-3000 egyede él. Az országgyűlés 2004-ben nyilvánította nemzeti kincsnek a drótszőrű magyar vizslát.
