Vannak az életben napok, amikor Te pontosan ugyanúgy ébredsz, ugyanúgy iszod meg a reggeli kávédat, és ugyanúgy indulsz útnak a gondolataidba burkolózva, mint az össze többi napon. Aztán hirtelen történik valami. Találkozol valakivel, és abban a percben megváltoznak a gondolataid, és talán az életed is….
Az emberek más és más történeteket élnek, más és más élményeket szereznek létük során, s nagyon sokszor vesszük észre, hogy a letűnt korok mára idős emberei mennyire különböző értékrenddel élnek, mennyire más tapasztalatokat hordoznak a hátuk mögött, s mégis, mennyivel boldogabban telnek a mindennapjaik…
Éppen ilyen felismerés volt megismerkedni azzal az idős nénivel is, aki az utcán söprögetett a kora őszi napsütésben.
Szóba elegyedtünk, és ő mesélni kezdett. Akkor még nem értettem a találkozás okát, de később mindenre ráébredtem.
A néni esküvője egy hétfői napon volt, s az édesapja az ezt megelőző csütörtökön hunyt el... A férjét néhány hónappal később behívták katonának, és 6 évig nem tudtak egymással kommunikálni. A feleség így csak remélhette, hogy férje még életben van, s hazatér majd a világháború borzalmaiból.
Időközben megszülte és felnevelte a házasság után megfogant gyermekét, keményen dolgozott, és ha a postás jött beszedni az ún. rádióadót, akkor nem nyitott kaput, mert az adót nem volt miből kifizetnie. A férje a szolgálati idejének utolsó évében írhatott otthonra egy levelet, amit a feladástól számított 8 hónap múlva kézbesítettek a feleségének.
Azt mondhatnánk, hogy a 40-es évek átlagos életútjai közé sorolható ez a történet. Talán így van... Ám egy valami nem sorolható az átlagos kategóriába. Ez pedig az élethez való hozzáállás.
A kérdésem így hangzott: "Van e bármi, amiben a néninek segíteni tudnék?”
A válasz természetes egyszerűséggel érkezett…
A 90 éves ráncok között egy mosoly bukkant fel, és a néni szemei megcsillantak.
"Gyermekem, nekem semmire nincs szükségem, hiszen itt az ősz és mégis csodásan süt a nap. Most már kimehetek a kertbe tevékenykedni. Összesöpörhetem a leveleket, leszedhetem a diót, és várom már a tavaszt, amikor újra öntözhetem a virágaimat. Ez nekem bőven elég."
A letűnt korok fénye talán újra felragyoghatna, s kitekinthetnénk a telefonunk és a laptopunk képernyője mögül, hogy mi is észrevegyük a napsugárban és a természetben lévő szépségeket!
Ma nem lőnek ránk, és a háború nem rabolja el tőlünk évekre szerelmünket, mégis falakat emelünk, és ketrecekbe zárjuk önmagunkat, és az érzéseinket, mert rettegünk valamitől, ami nem is létezik!