1966 februárjának elején friss kertészmérnöki diplomával a kezemben bátortalanul kopogtattam be dr. Ubrizsy Gáborhoz, a Növényvédelmi Kutató Intézet akkori igazgatójához, hogy kifejezzem abbéli szándékomat, szeretnék az intézetében növénypatológus kutatóként dolgozni. Az Igazgató úr meghallgatott, megnézte a diplomámat, majd közölte velem, hogy kutatói állást most nem tud ajánlani, de az éppen megalakult Kísérleti telepére Júlia majorba gyakornokra volna szüksége. Ha elfogadom ezt a lehetôséget, akkor fel tud venni.
Emlékszem, kissé csalódott voltam, hiszen én kutató akartam lenni, mégis igent mondtam, joggal remélve, hogy ez csak átmeneti állapot, és elôbb-utóbb sikerül majd kutatói beosztásba kerülnöm.
Elsô feladataim ugyan még távol álltak eredeti elképzeléseimtôl, hiszen kísérleti gyümölcsöst kellett telepítenem és gondoznom, valamint segítenem kellett a kutatók szabadföldi kísérleteinek a kivitelezésében. Szerencsémre segítségemre jött az Intézet igazgatóhelyettese, dr. Csorba Zoltán. Amikor tudomást szerzett valódi célomról, felajánlotta, hogy kapcsolódjam be az általa vezetett szabadföldi kísérletekbe, amelyek az almalisztharmat elleni kémiai védekezésre irányultak. Akkortájt az Intézet egyik fô tevékenysége volt a fontosabb károsítók elleni kémiai védekezések továbbfejlesztése, új készítmények szabadföldi kipróbálása. Természetesen nagy örömmel vettem részt ezekben a védekezési kísérletekben, és valójában ekkortól számítom a kutatói pályafutásom kezdetét. Ünnepnapoknak számított, amikor – Júlia majorból elszabadulva – Csorba Zoltánnal és Rozsnyay Zsuzsával elmehettem Vámosmikolára. Permeteztünk vagy értékeltünk, amit éppen kellett, és közben sokat beszélgettünk. Számomra ezek a szakmai beszélgetések nagyon sokat jelentettek. Az általam már kezdettôl fogva tisztelt Csorba Zoltán, akit mi fiatalok csak Zoli bácsinak neveztünk, atyai gondossággal foglalkozott velem, és egyre több feladatot bízott rám. Közben lassan-lassan érlelôdött a helyzet, és végre 1969 elején Ubrizsy igazgató úr többszöri kérésemre véglegesen áthelyezett az Intézet Növénykórtani osztályára, igaz egyelôre tudományos ügyintézônek. Így hívták akkor azokat, akiknek nem tudtak kutatói státust adni. Ez utóbbi besorolás akkor kisebb csalódást okozott, de késôbb már nem törôdtem vele. Egyetlen hátránya az volt, hogy a szerencsésebb társaimhoz képest több éves késéssel indultam el a „kutatói szamárlétrán”. Közben beláttam, hogy valójában milyen szerencsés is vagyok, hiszen teljesült a vágyam és az ország egyik leghíresebb, patinás kutatóintézetében dolgozhatom kutatóként, és egy levegôt szívhatok a korábban csak hírbôl ismert, legendás tudósokkal.
Már a kezdet kezdetén meglepett az a közvetlen, nyugodt, szinte családias légkör, amely az Intézetet jellemezte. Úgy is mondhatnám, hogy a Növényvédelmi Kutató Intézet békés szigetnek tûnt a szememben, ahol szemmel láthatóan mindenki jól érzi magát, és ahol a fiatalokat nagy szeretettel fogadják, segítik és okítják az idôsebbek.
A Növénykórtani osztályon a derû és jókedv sem hiányzott, errôl dr. Berend István (Pista bácsi) gondoskodott, aki sosem fogyott ki a mulatságos történetekbôl. Többször elôfordult, hogy megszakítva a munkát, mi fiatalok lelkesen hallgattuk az ilyen történeteket, mígnem ránk nyitotta az ajtót szigorú osztályvezetônk, Szirmai János. Ilyenkor kétszeres buzgalommal kezdtünk ismét dolgozni. Még mielôtt valaki azt gondolná, hogy az iménti történet mindennapos volt, azt ki kell ábrándítanom. Az Intézetben és ezen belül a mi osztályunkon is igen komoly, felelôsségteljes kutatómunka folyt, és ezt valamennyi korosztálytól szigorúan elvárták, sôt számon kérték.
Rendszeresek voltak például az osztályértekezletek, ahol Szirmai János mindenkit beszámoltatott, és ezekre az alkalmakra bizony mi fiatalok is szorongva készültünk. De így volt ez jó, hiszen ránevelt minket arra, hogy komolyan vegyük a munkánkat, és ez segített elôre a kutatóvá válás rögös útján.
Ezzel kapcsolatban kell megemlítenem azoknak az idôsebb kollégáknak a nevét, akiktôl a legtöbb segítséget és útmutatást kaptam. Csorba Zoltánról korábban már szóltam. A sort egykori osztályvezetômmel, a kiváló mikológus Vörös Józseffel folytatom, aki szeretettel és türelemmel vezetett be a mikológia csodás világába, tôle sokat tanultam a cikkírás rejtelmeirôl, ôt máig példaképemnek tartom mind a tudományos, mind a tudományos-népszerûsítô elôadások tartása tekintetében. Különleges ember volt, mindenkihez kedves és udvarias, amellett rendkívül szerény, talán túlságosan is az, nem lehetett nem szeretni. Hasonlóképpen hálával gondolok vissza arra a segítségre és útmutatásra, amit fiatal koromban Király Zoltántól kaptam. Ô talán már nem emlékszik rá, amikor néhány szóval meggyôzött a szakirodalom olvasás fontosságáról és az angol szaknyelv elsajátításának módjáról.
Emellett Király Zoltán és Pozsár Béla révén tárult fel elôttem a kórokozó és gazdanövény kapcsolatának sokszínû világa, és az a merôben új szemlélet, amelyet ôk képviseltek, és amely a beteg növény belsô élettani változásaira, illetve a növényi ellenállóságra irányította sokunk figyelmét. Rajtuk kívül másokat is említhetnék, akik ugyan szorosan nem kapcsolódtak a mindennapi szakmai munkámhoz, mégis átadtak nekem valamit a tapasztalataikból, a kutatói életmód apró titkaiból. Valamennyi, név szerint itt fel nem sorolt tanítómesteremnek örökké hálás vagyok, és egyet tehetek: magam is hasonlóképpen próbálom a fiatalokat tanítani.
Az említett három évtized alatt sok minden történt az Intézetben, beleértve személyi változásokat, szeretve tisztelt munkatársak elvesztését, kutatási feladatok és irányzatok változását, a korábbi nagy-nagy kutatói szabadság kényszerû, pénztôl függô beszûkülését, de valami változatlan maradt, az Intézet tudományos jó híre és teljesítménye és a minket, idôközben eltávozottakat mindig szívesen látó szeretete. Bizonyára nem csak én érzem úgy, amikor belépek az Intézet kapuján, hogy valamilyen formában most is otthon vagyok. Azt hiszem, ez mindennél többet mond el a most jubileumát ünneplô intézményrôl.
Budapest-Gödöllô, 2005. október
Virányi Ferenc
egyetemi tanár
Növényvédelem 41 (12), 2005
A téli borsó vetése izgalmas kertészeti projekt, amely lehetővé teszi, hogy a természet ritmusát követve már tavasszal az elsők között szüretelj friss, zsenge borsószemeket. Ha te is megpróbálkoztál ezzel a módszerrel, gratulálok, a nehezén már túl vagy! ...
A téli sarjadékhagyma (Allium fistulosum), vagy ismertebb nevén metélőhagyma, az egyik legpraktikusabb növény, amit kertben vagy cserépben nevelhetsz. Ez a strapabíró, évelő hagymafajta nemcsak jól tűri a hideg időjárást, hanem egész évben friss zöldet bi...
A gyümölcsfa ültetése ősszel bátran kivitelezhető, hiszen a talaj hőmérséklete még meleg, és a csapadékosabb idő kedvez az új hajtásoknak. De hogyan is láss hozzá? Milyen lépéseket érdemes követni, hogy a fiatal fa sikeresen megeredjen és a következő évek...