Az előadás azt a kutatómunkát ismertette, amelyet a professzor az elmúlt év folyamán végzett el, feltérképezve az orosz mezőgazdaság, valamint a falusi lakosság körében bekövetkezett, erőteljes polarizációt mutató változásokat. A kutatás Oroszország 35 régiójára terjedt ki, s 150 faluban végeztek a kutatók vizsgálatokat, többek között mintegy ötszáz interjú és ezer kérdőív segítségével.
 
A vizsgálatok alapján ma az orosz mezőgazdaságban a termelés struktúráját vizsgálva lényegében négy nagy csoport különböztethető meg:
 
kollektív termelői közösségek (gyakorlatilag a régi típusú kolhozok),
nagy agrárholdingok,
kisméretű (háztáji) egyéni gazdaságok,
farmerek (farmergazdaságok).
 
A falun élő lakosság megoszlása szerint az emberek mintegy 96%-a dolgozik a kollektív termelői közösségekben és a háztáji, kisgazdaságokban, és mindössze 2-2%-uk a farmokon (önálló gazdálkodóként, illetőleg bérmunkásként).
 
Az orosz agrárium fejlődésében a legnagyobb reményeket ma is a farmergazdaságok megjelenéséhez fűzik, azzal a logikus feltételezéssel, hogy a piaci viszonyok teljesebb kibontakozása, a gazdasági észszerűség ennél a gazdálkodási formánál a legperspektivikusabb. A felmérések ugyanakkor részben azt mutatják, hogy a farmok hozzáadottérték-termelése még mindig messze alatta marad a kisgazdaságokénak, másrészt pedig számszerűen semmiféle növekedésük nem mutatható ki. 1993-tól 2005-ig a farmok száma folyamatosan 250-260 ezer körül mozog, s minőségi értelemben sem fejlődnek. Az átlagos farmon, csakúgy, mint 10-15 évvel ezelőtt, jellemzően 30-35 ha bérelt földön, 15-20 munkással gazdálkodnak, ezen belül hangsúlyos a családi részvétel. Kialakulásuk óta változatlanul az ország déli régióiban jellemzőek.
 
A kisgazdálkodók (háztáji gazdaságok) működésükben elsősorban a ház körüli területet, valamint a nagy gazdaságok által nem használt, maradék területeket hasznosítják. Ehhez kapcsolódnak a városok körüli "dácsák", amelyek jelentős részt képviselnek a mezőgazdasági termelésben.
 
A kolhozok és a nagy agrárholdingok csoportján belül a holdingok azok, amelyek a legnagyobb tőkeerővel, a legfejlettebb technikával, és koncentrált eszközökkel működnek. A kolhoztípusú gazdaságok további sajátossága, hogy a leggyakrabban részt vesznek a háztáji gazdaságok teljesítményében is, de a legtöbbször burkoltan, statisztikailag ki sem mutathatóan (fizetés helyett természetbeni juttatások, gabona, műtrágya, stb.).
 
A gazdálkodási struktúrán belül az utóbbi másfél évtizedben jelentősen változott az egyes formák részesedése mind a termelésben, mind a földhasználatban. Ezt vizsgálva, a termelésben való részesedésnél következő mutatók adódnak:
(%)

A megművelt földterület szerint a megoszlás a következőképpen alakult:
 
(%)

A táblázat számaiból látható, hogy a nagyüzemi gazdálkodásban jelentősen több termőföld koncentrálódik, miközben az előállított termékvolumen jóval alatta marad a kisgazdaságoknál megtermelthez képest. Ennek a különbségnek a fő oka természetesen a gazdálkodás hatékonyságában keresendő (ld. kolhoztípusú gazdaságok alacsony termelékenysége), ugyanakkor az empirikus kutatás azt is kimutatta, hogy a statisztikaihoz képest számottevően nagyobb a kisgazdaságok által megművelt földterület (becslések szerint a részesedésük kb. 15%).
 
A kutatás az előzőeken túlmenően arra is kitért, hogy milyen tovább tényezők befolyásolják az egyes tulajdonformák, illetve termelési struktúrák közötti hatékonysági különbségeket, milyen trendek mutathatók ki ezen a területen.
 
Az elemzések azt mutatták ki, hogy a hatékonysági különbségeket a legnagyobb mértékben a földrajzi elhelyezkedés, illetve az infrastruktúrának ezzel szorosan összefüggő fejlettségi szintje befolyásolja, tehát ez a fő oka a polarizálódásnak. Jól kimutatható, hogy azokon a területeken, ahol sűrűbb az úthálózat, nagyobb lakott települések helyezkednek el, általában fejlettebb az infrastruktúra, ott nagyobb a mezőgazdasági termelők produktivitása, és jobb a falu megtartó képessége, függetlenül a klimatikus, talaj-, stb., vagyis a természeti adottságoktól, valamint a tulajdonformától.
 
Ez az összefüggés megmutatkozik egyébként az emberek termékenységében is, ami jelentősen magasabb a jobb infrastruktúrával ellátott területeken. Ugyancsak az infrastruktúra kiemelkedő szerepét bizonyítja az az egyszerű tény is, hogy a fejletlenebb területekről folyamatos az elvándorlás.
 
A kutató által bemutatott ábrákból is kiválóan érzékelhető, hogy Oroszország valamennyi régiójában szoros a korreláció a mezőgazdasági termelés és az infrastruktúra fejlettsége között. Ezeknek a térképeknek az alapján, hatékonyság szerint csoportokba sorolva a mezőgazdasági régiókat, a következő struktúra adódik:
%

A számokon túl, az is kimutatta a kutatás, hogy a marginális csoportba tartozó területek jellemzően a városoktól távolabbi, rossz infrastruktúrájú régiókban helyezkednek el, attól függetlenül, hogy a természeti adottságaik egyébként akár kiemelkedők.
 
A kutató által felvázolt kép, és a bemutatott idősorok alapján a vidék polarizálódása ma nagyobb, mint néhány évtizeddel ezelőtt. Sok, korábban viszonylag jó teljesítményt produkáló agrárkörzet leszakadóban van, marginalizálódik. Folytatódik a polarizálódás, miközben az agrárium egészében vannak jelei a kibontakozásnak, legalábbis egyes ágazatokat illetően.
 
A leszakadt területek felzárkóztatására a professzor szerint az egy éve meghirdetett nemzeti agrárprojekthez hasonló intézmények nem alkalmasak. Ezek ugyanis egy-egy alágazat (pl. állattenyésztés) teljesítményét pótlólagos forrásokkal esetleg meg tudják növelni, de az általános problémákat nem oldják meg. A polarizálódás csökkentésére olyan kisméretű, helyi projektekre van szükség, amelyek a helyi gondokat csökkentik, és az infrastruktúra legalább minimális javításával elősegítik a falusi lakosság helyben maradását.

Forrás: FVM