A szarvasmarha hizlalása

A szarvasmarha hizlalása

Dr. Böő István
Hirdetés

Nosztalgiával gondolunk azokra a történelmi időkre, amikor Magyarország Európa marhahús-ellátója volt, de az ezt követő évszázadokban is hagyományosan, mondhatnánk mindig marhahús-exportőrök voltunk. A magyar szürke, később a magyar tarka húsa a legigényesebb nyugat-európai piacok megbecsült terméke volt. Volt! Egyes szakemberek szerint a vágómarha-előállítás mai mélypontjának "elindítója" a tej- és húságazatot szétválasztó szakosítási program volt, melyet azután a mezőgazdaság szerkezeti változásai, a világpiaci helyzet, a fogyasztási szokások és igények, az ár- és költségviszonyok, nem utolsósorban a közelmúltban felerősödött élelmiszerbiztonsági kérdések tovább súlyosbítottak.
A szarvasmarha hizlalása
Nosztalgiával gondolunk azokra a történelmi időkre, amikor Magyarország Európa marhahús-ellátója volt, de az ezt követő évszázadokban is hagyományosan, mondhatnánk mindig marhahús-exportőrök voltunk. A magyar szürke, később a magyar tarka húsa a legigényesebb nyugat-európai piacok megbecsült terméke volt. Volt! Egyes szakemberek szerint a vágómarha-előállítás mai mélypontjának "elindítója" a tej- és húságazatot szétválasztó szakosítási program volt, melyet azután a mezőgazdaság szerkezeti változásai, a világpiaci helyzet, a fogyasztási szokások és igények, az ár- és költségviszonyok, nem utolsósorban a közelmúltban felerősödött élelmiszerbiztonsági kérdések tovább súlyosbítottak.

Értelmezési szempontok miatt fontos tisztázni, hogy a hizlalás - bár tartási, takarmányozási módszereiben sok a hasonlóság - nem azonos a húsmarhatartással. A hizlalás fajtától és technológiától függetlenül a hízóba-állítás időpontjától az értékesítésig tart, és ebben a szakaszban minden szarvasmarha hízómarha, a húsmarha pedig az a tehén, melyet nem fejünk, kizárólag borjú-előállításra és -nevelésre használunk. A fajtához és típushoz sokkal inkább kötött húsmarha borjának választás utáni hizlalása azután már lehet hasonló, sőt akár azonos is a "szokványos" hizlalással.

A húsmarha-ágazat sajátos tenyésztési, szaporítási, tartás- és takarmányozástechnológiai folyamatai, a vágóértéket meghatározó szempontjai stb. miatt is indokolt a hizlalást és a húsmarhatartást külön tárgyalni.
A jelenlegi árrendszer is két kategóriába sorolja a vágómarhát, sőt ezen belül még ivar és minőség szerint is osztályoz:
· Hústípusú marhák és azok magyartarka keresztezései;
· Tejtípusú marhák.

Ma a hizlalás gyakorlatilag a növendék bikák hizlalását jelenti. Elsősorban nem szakmai, hanem a kistermelői gazdasági, gazdaság-szerkezeti átalakítások miatt várhatóan az eddigieknél nagyobb súllyal szerepel a tenyésztésbe nem vont vagy onnan kizárt üszők hizlalása és a selejt tehenek feljavítása. A borjú- és a baby-beef hizlalás (átmenet a borjú és növendékbika hizlalás között) nagyon visszaesett, a tinóhizlalás (ivartalanított bikaborjak) pedig szinte megszűnt.

A hizlalás jelenét, de a jövőjét még inkább - más árutermelő ágazatokhoz hasonlóan - elsősorban az határozza meg, érdemes-e csinálni, vagyis nyereséges-e? A nyereséget alapjaiban befolyásoló árbevétel és termelési költség, az ezekkel összefüggő tényezők mellett azonban figyelembe kell venni olyan, korábban nem megszokott kategóriákat, melyeknek éppen ezért nálunk még az értelmezése sem egységes. Ilyenek: a termelés környezetvédelmi-és állatvédelmi vonatkozásai, élelmiszerbiztonság stb. Az ágazat jövője szempontjából természetesen meghatározóak lehetnek a nemzeti és EU- s támogatások. Mindenféle számítás azt igazolja, hogy a területalapú támogatások az állattenyésztési ágazatoknak nem kedveznek, ezen belül mégis a juh- és a marhahús-ágazat lehetnek a csatlakozás nyertesei a különböző piaci ártámogatási és más mechanizmusokkal (intervenciós felvásárlás, referenciaárak, közvetlen jövedelemkiegészítő támogatások, szezonalitást csökkentő támogatás, borjas-tehén prémium, extenzív állattartás ösztönzése, EU-tagállamokon kívüli importszabályozás, exporttámogatás stb.).

Az ökonómiai háttér a hizlalást "lenni vagy nem lenni" - mértékben határozza meg, ennek ellenére talán hasznos lehet, ha a mai lehetőségek figyelembe vételével visszatérünk a biológiai, tartási, takarmányozási alapokhoz.

Biológiai alapok:

Alapvető fontosságú a hízóalapanyag mennyisége és minősége. Kérdés, rendelkezésünkre áll-e az a hízóalapanyag, melynél jól érvényesülnek a hizlalással és a végtermékkel kapcsolatos értékmérő tulajdonságok, a hízékonyság és a vágóérték, melynek összetevői:
· Növekedési erély, a szervezet mennyiségi változása, az időegységre jutó súlygyarapodás, mely hizlalásnál értelemszerűen a választás utáni időszakban különösen fontos. Az állatok növekedési üteme fiatal korukban a legjobb.

· Hústermelés intenzitása: mennyi húst képes beépíteni az állat szervezetébe, gyakorlatilag az átlagos napi testtömeg-gyarapodás a születéstől a vágásig. (A növekedési eréllyel összefügg).
· Hústermelés tartama: meddig képes az állat arra, hogy izmot építsen jelentősebb faggyúsodás nélkül?

· Hústermelés kapacitása
: mennyi csontos hús termelhető ki az állatból? A gazdaságos hizlalási végtömeggel fejezzük ki, a nagyobb testű fajták nagyobb, a kisebb testűek kisebb végsúlyig hizlalhatók gazdaságosan.

· Húsformák: milyen az értékes húsrészeket tartalmazó testtájak (hát, ágyék, far, comb) izmoltsága illetve ezek egész szervezethez való aránya?
Mivel az előbbiek fajtához és típushoz köthető, jól öröklődő és a küllemben is érzékelhető tulajdonságok, viszonylag könnyű a dolgunk, mert már "ránézésre" megítélhetjük
munkánk eredményét a hizlalás különböző szakaszaiban.

· Takarmányértékesítő képesség: az állat az elfogyasztott takarmányból mennyi húst állít elő, vagyis mennyi az 1 kg súlygyarapodásra felhasznált takarmány? Ez közepesen öröklődő tulajdonság, tehát az ivar, életkor, egyediség és külső körülmények (termelés színvonala, takarmány minősége, környezet) jobban befolyásolják, mint a fenti tulajdonságok érvényesülését.
Az összetett tulajdonságú
vágóérték (vágási %, hús-csont arány, faggyútartalom, értékes húsrészek aránya, márványozottság, hússzín stb.) értelemszerűen már a vágott árú mennyiségi és minőségi jellemzője.
A hizlalás eredményességét természetesen az ún. másodlagos értékmérők (pl. egészségi állapot, alkat, ellenálló-képesség, vérmérséklet stb.) is befolyásolják. Ezek öröklődése rossz, a környezettől tehát jelentősen függenek, a fajtához és típushoz kevéssé köthetők.

Mindenféle számítás azt igazolja, hogy a fiatal növendékbikák hizlalása a leghatékonyabb: a 6-hónapos korban, 180-220 kg-os testtömeggel választott borjak a hizlalás intenzitásától függően 16-18 hónapos életkorra 540-600 kg-os értékesítési súlyt érnek el, napi testtömeg-gyarapodásuk 800-1500 gramm között változtatható, nagy fejlődési erélyük folytán takarmányértékesítésük kedvező és jó minőségű húst produkálnak.
Intenzív hizlaláskor kicsit korábban, 4-6 hónapos korban, 150-200 kg-os súlyban kezdődik és 13-15 hónapos korig tart a hizlalás.

A növendék üszők hasonló tartási, takarmányozási körülmények mellett a takarmányt mintegy 25%-kal rosszabbul értékesítik, korábban faggyúsodnak, így indokolt kisebb testtömegre hizlalni azokat. A gazdaságos hizlalás felső határa üszőknél fajtától függően 420-480 kg, a napi súlygyarapodás 900-1100 gramm, ez tömegtakarmányokkal és napi 2-3 kg abrak-kiegészítéssel elérhető.

Az üszőhizlalás a gyakorlatban két életkorban is kezdődhet: 6-7 hónapos életkorban, 180-220 kg-os testsúlynál, amikor választáskor kiselejtezzük a tenyészutánpótlásra alkalmatlan üszőket és 16-20 hónapos életkorban, 350-400 kg-os testsúlynál, amikor meddőség vagy más ivarszervi rendellenesség miatt állítjuk hízóba azokat.

A borjúhizlalás manapság már ritka, ha mégis előfordul, főként a tejtermelésre specializált tehenek borjait hizlalják meg kis testtömegre, 120-150 kg-ra. Korábban a hizlalást legkésőbb 2-3 hetes korban, 40-50 kg-os súlyban kezdték és a tejtáplálási időszak után, 10-12 hetes életkorban, 90-120 kg-os súlyban vágták azokat. Ma inkább nagyobb súlyra hizlalnak, a hizlalás 18-22 hetes életkorig, 150-220 kg-os súlyig tart. A borjakat tejjel, tejpótló szerekkel, étvágy szerint etetett abrakkal és szénával táplálják, a napi testtömeg gyarapodás 1000-1200 gramm.

A borjúhizlalás speciális változata a fehér húsú borjúhizlalás egy különleges minőségű, világos-rózsaszínű, kalóriaszegény, porhanyós hús elérése érdekében. Itt a borjút a hizlalás egész ideje alatt csak tejjel és tejpótló tápszerekkel táplálják, szilárd takarmányt egyáltalán nem etetnek, nem is almoznak (almozásra legfeljebb fűrészport használnak, de gyakoribb a rácspadlón-tartás). Emiatt egy mesterségesen keltett vashiány lép fel, ez eredményezi a hús "sápadt" színét. Rendkívül drága módszer, ma már állatvédelmi okok miatt is akadályba ütközik.

A baby-beef hizlalás átmenet a borjú- és a növendék hizlalás között, gyakorlatilag kisebb végsúlyig folytatott növendékbika-hizlalás. Ez a hizlalási módszer elsősorban a korán érő, kistestű, de nagy növekedési energiájú húsfajtáknak kedvez (hereford, angus). A hizlalás kezdete 3-4 hónapos életkor, 100-140 kg-os testsúly, a hizlalás 10-12 hónapos életkorig, 350-400 kg-os súlyig tart, a napi súlygyarapodás 1200-1400 gramm. Koncentráltabb takarmányokat etetnek, kezdetben tejporos hízótáp, később jó minőségű széna, szilázs vagy zöldtakarmány, abrak a takarmány összetevői.
Az utóbbi években gyakori módszer volt, hogy az előhizlalt, 300 kg körüli testsúlyú hízómarhákat megvásárolták, majd ezután tovább hizlalták. Ez természetesen nem azonos a baby-beef hizlalással, melynek "végeredménye" az ízletes, porhanyós, energiában szegény hús.

A selejt tehenek hizlalására a fiatalabb életkorban, az I.-II. laktáció után, 2,5-3,5 éves korban, 500-600 kg-os testsúlynál vagy az idősebb életkorban történő selejtezés után kerül sor. A "feljavított" hús minősége nagyjából azonos a hízott üszőkével, az idősebb tehenek kondíciójukon már nemigen képesek javítani, vágási százalékuk rossz, a hús értéke gyenge, inkább csak töltelékárunak alkalmas. A tehenek feljavítására nem érdemes drága takarmányokat etetni, olcsó tömegtakarmányokat és melléktermékeket használunk, legfeljebb kevés abrakkiegészítéssel.
Aki bármely más ok miatt akar "megszabadulni" tehenétől, jobban jár, ha nem várja meg az elapasztást, hanem még a laktáció alatt megkezdi a feljavítást, így a tehén már az elapasztáskor értékesíthető.

A tinóhizlalás szinte megszűnt, pedig a hús porhanyós, jól márványozott, felülete faggyúval csak annyira borított, ami még ízletesebbé teszi. Legfeljebb legelővel ellátott területeken gyakorolják. A bikaborjakat 5-6 hónapos életkorban ivartalanítják, egy hónapos "gyógyulási idő" után legelőre hajtják, majd a hizlalás befejező szakaszában istállóban, tömegtakarmányokon és napi 2-4 kg abrakon tartják. A napi súlygyarapodás a legelőn 600-800 gramm, az istállóban 800-1000 gramm. Az állatok 2,0-2,5 éves korban, 600-650 kg-os súlyban kerülnek értékesítésre.
A növendékbika-hizlalás gazdaságosságát és a vágóértéket tekintve általánosságban azt mondhatjuk, hogy a korán érő, kistestű fajtákat (hereford, angus), valamint a korán faggyúsodni kezdő, tejtermelő fajtákat (holstein-fríz, jersey) kis végsúlyig, 400-450 kg-ig, a nagyobb testű, hústermelésüket hosszú ideig megőrző, nagyobb élősúlyban is jó húsminőséget adó fajtákat (magyar tarka, charolais, limousin, fehér kék belga) és ezek keresztezéseiből származó utódokat nagyobb végsúlyig, 550-600 kg-ig érdemes hizlalni, amit 1200 gramm-körüli átlagos napi súlygyarapodással 15-17 hónapos korra érnek el.
A gazdaságos hizlalás felső határa általában a kifejlettkori tehénsúly 80-85%-a.

A hizlalásra felhasznált takarmányok szerint a növendékbika-hizlalás lehet:
· Tömegtakarmányokra alapozott. Testtömegtől függően napi 12-30 kg kukoricaszilázs, 2-4 kg réti-vagy lucernaszéna vagy 4-8 kg szenázs. Nyáron zöldet is etethetünk (takarmánykeverékek, kukorica-, napraforgó-csalamádé, cirokfű stb.), ilyenkor a szilázs mennyiségét csökkentjük. A gyakorlatban a takarmányfelvételt nem korlátozzuk, a kukoricaszilázst étvágy szerint etetjük. Napi 900-1100 gramm testtömeg-gyarapodás érhető el.
· Tömegtakarmányra és abrakra alapozott. Ugyanazokat a tömegtakarmányokat etetjük étvágy szerint, mint az előző hizlaláskor, de folyamatosan növekvő abrakadagokat is adunk: a hizlalás kezdetén 2-3 kg, a hizlalás végén 4-5 kg abrak szerepel a napi takarmányban. Mivel az energia- és fehérjeszükséglet a hizlalás különböző szakaszaiban eltérő, más összetételű abrakkeveréket kell adni a hizlalás elején, mint a végső szakaszában.

Az elválasztáskor hízóba állított bikaborjak napi takarmányadagja: 5-6 kg szilázs, 1 kg széna, 1,5 kg abrak. Napi adag a hizlalás közepén: 15-20 kg szilázs, 2 kg széna, 2,5-3,0 kg abrak. Napi adag a hizlalás végén: 25-30 kg szilázs, 2-3 kg széna, 4 kg abrak. Napi 1200-1300 gramm testtömeg-gyarapodás érhető el. Hagyományos, adagolt etetésnél a szilázst, szénát és abrakot külön kapják az állatok. Először az abrakot adagoljuk ki, majd a szilázst, végül a szénát etetjük. A szilázs mindig friss legyen, a fülledt, bemelegedett szilázst nem szívesen eszik az állatok. Mivel az adagolt etetés eléggé munkaigényes, egyre inkább elterjedt a különböző takarmányok kevert etetése.

· Melléktermékekre alapozott. Szántóföldi és ipari eredetű melléktermékeket etetünk abrak- és széna kiegészítéssel. Gyakoribb, hogy a tömegtakarmány egy részét (pl. a kukoricaszilázst) helyettesítjük valamelyik melléktermékkel. Ezek közül a leggyakoribbak: kukoricaszár, keverékszilázs (kukoricaszár és leveles répafej), takarmányszalmák, melasz, nyers répaszelet, szárított répaszelet, sörtörköly stb.). A melléktermékek a hizlalótápok, koncentrátumok alapanyagaiként is szerepelnek a karbamid vivőanyagaként.

· Legelőre alapozott. Nálunk ritka, mert rövid a legeltetési idény, aszályos években kicsi a fűhozam. A tavaszi legelőre az ősszel született, 4-7 hónapos borjakat helyezik ki, majd az első legeltetési szezon után olcsó takarmányokkal átteleltetik azokat, a hizlalás befejezésére a következő tavasszal-nyáron kerül sor. A napi testtömeg gyarapodás 500 gramm körüli, ha ennél többet szeretnénk, napi 1-2 kg abrak-kiegészítésre van szükség. Gyakoribb az a módszer, hogy a legelőn előhizlalnak, majd 3-4 hónapon keresztül szilázsra és abrakra alapozott hizlalást folytatnak, így a napi testtömeg-gyarapodás a hizlalás első szakaszában 800-1000 gramm, második szakaszában akár 1200 gramm is lehet.

· Abrakra alapozott. Drága, élettani szempontból a szervezetet megterhelő módszer. Az abrakot étvágy szerint etetik, de fontos, hogy ezt minimum 1-2 kg strukturális rosttartalmú takarmány (széna, szalma) egészítse ki, ellenkező esetben napirenden lesznek az emésztőszervi problémák (felfúvódás, emésztőszervi és anyagforgalmi megbetegedések). A túlzott foszforfogyasztás miatt hízó bikáknál elég gyakori a húgykövesség is, ez kalcium-adagolással előzhető meg. Ügyelni kell arra, hogy az önetetőkben mindig legyen takarmány, mert ha kiürülnek, újratöltésükkor az állatok hirtelen túl sok abrakot fogyasztanak, ilyenkor gyakoribbak az előbbi betegségek. Célszerű, ha az etetők újratöltése előtt szálas takarmányt etetünk, hogy megelőzzük a hirtelen nagy abrakfogyasztást. Napi testtömeg-gyarapodás 1300-1500 gramm.

Elhelyezés:

Abból kell kiindulnunk, hogy a hízó marha környezetével szemben nem túl igényes, még a szélsőséges időjárási viszonyokat is meglehetősen jól tűri. Ha pihenőhelyén kellő mennyiségű száraz alom van, fagypont alatt is jól érzi magát, azonban a nagy meleget, főként, ha az magas páratartalmú, már nehezebben viseli. Kedveli a mérsékelt légmozgást, de nem szereti a huzatot. A hízékonyság a genetikai adottságok és a takarmányozás mellett leginkább attól függ, van-e megfelelő nagyságú férőhelye és kényelmes pihenőtere?

Mind az állatok komfortérzete, mind munkaszervezési- gépesíthetőségi szempontból igen előnyös a kötetlen rendszerű csoportos tartás, mely lehet zárt és nyitott, ahol egyszerű, nagy fesztávolságú istállókban tartják a hízó marhákat. Az istállóknak több változata van aszerint, hogy az állatokat zárt istállóban, nyitott vagy féltetős istállóban, netán karámban helyezik el. A kötetlen rendszerű, zárt istálló részei: etetőút, jászol, etetőtér, pihenőtér. Az istállók leginkább a pihenőtér szerint különböznek egymástól. A pihenőtéren az egyes csoportok erős korlátokkal szétválasztott rekeszekben helyezkednek el, a választókorlátok szétszedhetők és összerakhatók, így a trágyázás gond nélkül gépesíthető. A pihenőtér lehet mélyalmos, pihenőboxos és rácspadlós. Legjobban bevált a mélyalmos: a kb. 1 méterre mélyített padozatot betelepítés előtt szalmával vagy kukoricaszárral feltöltik, ezt az állatok kellően összetömörítik, lenyomják, erre naponta egyedenként 3-6 kg szalmát tesznek. A mélyalmot 3-4 havonként kell kitermelni. Egy állatra 4,0-4,5 m pihenőteret számítanak. Pihenőboxos tartásnál egy boksz hossza kb. 2,0 m, szélessége kb. 1,1 m. A döngölt agyag padozatra szükség szerint szecskázott szalmát szórnak. A rácspadlós tartás drágasága, higiéniai és komfortérzeti hiányosságai, környezetszennyezési

veszélyei (hígtrágya) miatt nálunk nem terjedt el, inkább a szalmahiánnyal küszködő nyugat-európai farmokon gyakoribb. Minden csoportos tartásnál nagy gondot kell fordítani a csoportok kialakítására és arra, hogy "menet közben" a csoportokat lehetőleg ne kelljen megbontani! A csoport létszámában bekövetkező bármilyen változás felborítja a "hierarchikus" rendet, megzavarja a társas viselkedést, megnő az agresszív egyedek száma, vagyis romlik a hízékonyság. Jó módszer, ha a csoportnagyságot az egy szállító járműre felrakható állatok számának figyelembe vételével alakítjuk ki, mely nálunk általában 13-26 hízó marhát jelent.

A kötetlen tartású, nyitott istállók három oldalról határolt, színszerű épületek, melyeket hidegebb teleken bálaszalmával téliesítenek. Szilárd burkolatú kifutó csatlakozik hozzájuk, pihenőterük mélyalmos, ezt évente kétszer termelik ki. A jászol legtöbbször a kifutóban van, ezért féltetővel védik.
Istálló nélküli tartás: bár az istállós tartásénál rosszabbak a hizlalási eredmények (a vágási minőség viszont a kevesebb faggyú-felrakódás miatt kedvezőbb lehet), rendkívül alacsony beruházási költsége és munkaerő-szükséglete miatt nálunk is terjed ez a korábban csak Amerikában ismert módszer. Az állatokat nagy csoportokban (50-100 db), tető nélküli karámban, legfeljebb vázszerkezet által tartott, oldalfalak nélküli védőtető alatt helyezik el. Jó, ha a karám szélvédett helyen, erdő vagy domboldal szélárnyékában van, ha a terület nem ilyen, az uralkodó szélirányra merőleges palánkokat létesítenek. A karámban egy hízó marhára 20-25 m területet számolnak. Lapos, sík területen a karámokban pihenődombokat hoznak létre, melyről a csapadékvíz lefolyik, így minden évszakban találnak az állatok száraz területet.

Kötött, egyedi tartás: az istálló megegyezik a középhosszú állású tehénistállókéval. Az ezredforduló előtti évtizedekben általános volt, ma már inkább csak a kisüzemi méreteknél alkalmazzák és ott, ahol kihasználatlan tehénistállók vannak, melyek átalakításával a kitrágyázás és a takarmányozás is gépesíthető. Előnyük, hogy a kötött tartású hízó marhák könnyebben szállíthatók.


Hirdetés

Forrás: Agrárágazat

Ha tetszett ez a cikk, oszd meg ismerőseiddel, kattints ide:

MEGOSZTÁS MEGOSZTÁS MEGOSZTÁS MEGOSZTÁS

Ezek is érdekelhetnek

Hirdetés
Hirdetés

önbeálló kerék

függőleges csapágyú tengelyen forgó, ált. támasztókerék, amely vízszintes síkban... Tovább

120/2008. (IX. 11.) FVM rendelet

A borászati termékek alkoholtartalmának növelésére felhasznált sûrített szõlõmust és... Tovább

Tovább a lexikonra
Hirdetés
IRATKOZZ FEL A HÍRLEVELÜNKRE!X
Érdekelnek a legfrisebb iparági hírek, legújabb blogbejegyzéseink?


A 'FELIRATKOZOM A HÍRLEVÉLRE' gomb megnyomásával hozzájárulást adsz a hírlevelek fogadásához és elfogadod az Adatvédelmi Szabályzatunkat.