IRATKOZZ FEL
CSATORNÁNKRA
A legtöbb kiskertből nem hagyják el az őszibarackot, nem is véletlen ez, ugyanis az őszibarack szépen mutat kertünkben, nem mellékesen pedig hihetetlenül finom és egészséges a termése! A most következő cikkben elmondok nektek mindent, amit tudnotok érdemes az őszibarack sikeres gondozásáról, neveléséről!
Mielőtt belefognánk az őszibarack tárgyalásába, tisztázzuk, hogy melyik gyümölcsöt is hívjuk baracknak. Első pillanatban nem is tűnik fel a bizonytalanság. De, ha meggondoljuk, hogy a köznyelvben a barackíz, baracklekvár, barackmag, barackpálinka szavak használata a kajszira utal, mindjárt megérthetjük, hogy nem árt rendet teremteni az elnevezésekben.
Ezért ajánlott a barack szó használata helyett a kajszi illetve az őszibarack szavak használata. Lássuk tehát, milyen barackokat is ismerünk: kajszi (Prunus armeniaca); őszibarack (Prunus persica); kopaszbarack (Prunus persica var. Nectarina). Ezek közül most az őszibarackkal foglalkozunk, a következő oldalon bemutatom nektek ezt a csodás növényt!
Őszibarack története
Az őszibarack őse a kínai vadbarack. Ie. 2000 környékén említik először kínai írott emlékek. Kínából jutott el Közel-Keleten át Törökországba és Perzsiába, Észak Afrikába és Európába. Az Európai országok Perzsia almájának nevezték. Plíniusz már több fajtát is említ, ezek szerinte Egyiptomból kerültek Perzsiába. Franciaországban nagy népszerűségre tett szert, és kertészeti fajtájukat leggyakrabban női nevekkel illették. Oliver De Serres 1604-ben megjelent kertészetről szóló munkájában (Théatre d’Agriculture), már 12 fajtát ír le. A spanyol felfedezők hajóin érkezett Amerikába, ahol hamar meghonosították, és termeszteni kezdték.
A francia kertészek bevezetették az Eszpalier baracktermesztést, azaz kordonos művelésmódot alkalmaztak. Az espalier művelésmód létezésének talán a legrégebbi bizonyítéka egy egyiptomi síremlék falán lévő rajz, melyen egy füge látható ezzel a technikával nevelve. A XVI. században Franciaországban neveltek gyümölcsfákat ezzel a módszerrel, azaz rácsozatra futtatták a barackot, így több termést várhattak. Bár ezt a művelésmódot már Kínában is használták, a franciák a kínaiaktól függetlenül fedezték fel, és alkalmazták a 16. században.
A Germplasm Resources Information Network szerint az őszibarackot (Prunus Persica syn. Amygdalus persica ) legújabban a rózsafélék (Rosaceae) családjába, a szilvafélék (Amygdaloideae) alcsaládjába, a Prunus nemzetségbe és az Amygdaleae nemzetségcsoportba soroljuk. Alacsony termetű fa. Törzse elágazódó, de sokszor egytörzsű fácskává nevelik. Tagolatlan, keskeny, lándzsás levelei fűrészes szélűek. A gyümölcséért termesztett őszibarack virágai fajtától függően kétfélék lehetnek: nagy, mutatós, világos rózsaszín szirmú virágokat hoznak (“rózsavirágú” fajták), vagy apró, vöröses szegélyű, korcsnak látszó sziromleveleket fejlesztenek (“harangvirágú” fajták).
Termését az egyéves vesszőkön hozza Csonthéjas termésű. Vagyis a legbelső magházfalrész csontkemény burokká, (csontár) alakul; ez zárja magába a magot. A magházfal középső része megvastagodva lédús gyümölcshússá alakul, a magház külső rétege adja a bőrnemű gyümölcshéjat. A barack alakja, mérete, szőrözöttsége, színe, érési ideje, húsának állománya és csontár kötöttsége igen változatos. Ismertek a molyhos héjú fajták és a kopasz barackok, más néven nektarinok. Fehér és sárga húsú fajták mindkét csoportban vannak. A korai őszibarack fajták általában csontárhoz kötött húsúak, a későbbiek inkább “magvaválók”.
Az őszibarack számára megfelelő termőhely a déli, napos fekvés, a jó vízgazdálkodású, humuszban gazdag talaj. Meszes talajon vas, cink hiány léphet föl. Fajtaválasztáskor arra figyeljünk, hogy az erős növekedésű és életképes alanyra (pl. GF 677) oltott nemes is ellenálljon a betegségeknek. A szellős, napsütötte katlan koronaforma a leginkább megfelelő koronakialakítás számára. Az őszibarackfákat augusztus közepétől szeptember közepéig ajánlott “nyári metszéssel” megmetszeni, gyakorlatilag ugyanúgy, mint tavasszal.
