csillagfürt (Lupinus L.)

a pillangósok családjához tartozó nemzetség. Egyiptomban mintegy 4000 éve vonták termesztésbe. Már az ókorban leírták, hogy két gabona közé iktatva javítja a terméskilátásokat. Nem ismervén nitrogéngyűjtő szerepét, ezt annak tulajdonították, hogy a "csillagok erejével" gazdagítja a földet. Egynyári, áttelelő és évelő fajai hozzánk a múlt század elején kerültek be. Gümőkkel (gyökérgümők) bőven tűzdelt gyökérzete 1,5—2 m-re hatol le. A fehér virágú csillagfürt (L. albus) mindig elágazó, a keskeny levelű csillagfürt (L. angustifolius) nem. A sárga virágú csillagfürtnek (L. luteus) mindkét típusa előfordul. A levélforma és levélszín jellemző a fajra. Keskeny a keskenylevelű, széles a fehér virágú csillagfürt levélkéje. A sárga virágú csillagfürt világos levelű fajtái elágazók, a sötétzöld levelűek nem. A virágszín is jellegzetes. A sárga virágú árnyalataitól eltérők a keskenylevelű csillagfürt sárgás- v. sötétzöld, ül. kékesvörös virágai. A fehér virágúban kékes színeződés is észlelhető. Valamennyi vad csillagfürt felnyíló hüvelyű, pergésre hajlamos, kemény magvú. A hátrányos tulajdonságokat a nemesítés módosította. Ugyancsak csökkent a mérgező alkaloidok mennyisége is a kultúrfajtákban. A sárga virágú csillagfürt spartein- és lupinin-, a többi lupinin-, lupinidin-, lupanin-, néha oxilupinin-tartalmánál fogva volt veszélyes. Ezek az alkaloidák, amelyek a májgyulladással járó —>lupinózist idézhetik elő, a keserű csillagfürtben 0,5—2,5%, a nemesített édes csillagfürtben 0,005—0,01% erejéig fordulnak elő. így az utóbbiak magva más abrakkal keverve, zöldtömegük és szénájuk pedig kezelés nélkül etethető. A csillagfürt a savanyú talajon díszlik, vízigényes. Márciusban vethető, takarmánynak v. zöldtrágyának 12, magnak 24—40 cm sortávra, 3—4 cm mélyre, 120— 190 kg/ha maggal. Legelőnek szakaszosan vetik és bimbózáskor legeltetik. Zöldetetésre a virágzás kezdetén kaszálják és — a puffasztó hatás mérséklése végett — más takarmánnyal keverten etetik. Zöldtrágyának a gyenge homokon hüvelyéréskor szántják alá. Ugyanekkor érdemes silózni is, csalamádéval keverve. Magnak akkor aratják, amikor a hüvely már barna és benne a magok keményednek. Jelentősége az utóbbi időben nőtt; sokat enyhíthet a fehérjetakarmány-ellátás gondjain ott, ahol igényesebb hüvelyesek (pl. a szója) kevésbé termőképesek. Az évelő cs. v. erdei cs. (L. pofyphyllus Lindl.) élénk — piros, sárga, kék — színű virágokkal pompázó dísznövény. Emellett etetésre is vetik erdőségekben.