Százhuszonöt év nagy idô egy Intézet életében egy olyan országban, mint Magyarország, ahol világégések, forradalmak pusztítottak, vagy akár most is, egy olyan értékeket vesztett, átalakulóban levô és rohanó világban, ami tönkreteszi azt, ami érték, gyarapítja azt, ami silány.
A jó célokban vetett hit alapozta meg az Intézetet, hiszen a XIX. század második felében kialakult kórokozó járványok és járványos kártételek nagy kihívást, a gyakorlati feladatok ôszinte megoldását, az ismeretek terjesztésének nehéz feladatást rótta az „Alapító Atyákra”. A magalapozás békés éveit alapítóink sem élvezhették sokáig. Bár az elsô világégés közvetlenül nem éreztette hatását, frontvonalaktól távol hadikórházként mûködött egy ideig, de fölszerelése, berendezése megmaradt. Ma már csak néhány fakult fénykép tanúskodik errôl az idôrôl. A második világháborúnak azonban már közvetlen szenvedôje is volt. Negyvennégy karácsonyán bombatalálat érte, egy része leomlott, teteje leégett, udvarán temetetlen holtak jelezték a front elvonulását. Szirmai János, elsô tanítómesterem mesélte, hogy annál az ablaknál is, ahol több évig dolgoztam, egy német katona holttestét találták és temették el.
Az újjászületés ereje azokat a nagyhírû kutatókat jellemezte, akik az elsô ájulásból magukhoz térve, a rendkívül mostoha körülmények között folyatták munkájukat. Nem voltak sokan, de annál híresebbek voltak: Berend István, Bognár Sándor, Csorba Zoltán, Josepovits Gyula, Reichart Gábor, Terényi Sándor, Szelényi Gusztáv, Szirmai János, hogy csak az általam legismertebbeket említsem. Munkájuk nyomán alakult ki a növényvédelem tudományos igényû szemlélete és gyakorlata.
Az értékek megôrzése, átmentése döntô jelentôségû lett a fordulat éve (1949) után. Ubrizsy Gábor a nehéz, és politikától vészterhes idôkben személyes védettségét kihasználva megôrizte a régi kutatógárdát, és ezen túlmenôen menedéket adott azoknak a kiváló szakembereknek és a fiatal kutatóknak, akik számára az Intézet nem csak munkahelyet, de személyes biztonságot is nyújtott. Így nyert oltalmat az Intézetben Husz Béla, Farkas Gábor, Dohy János, Klement Zoltán, Szalay-Marzsó László, késôbb Lehoczky János majd Jenser Gábor is.
A tudomány politikamentessége, a nemzetközivé válása ma már természetes és nyilvánvaló dolog, de a hatvanas években nem volt az. Az akkor lelkes fiatalok, Horváth József, Lovrekovich László, Jermy Tibor, Király Zoltán, Matolcsy György, Nagy Barnabás, Sáringer Gyula. Solymosy Ferenc, Vörös József kihasználták a politikai enyhülés adta lehetôségeket, külföldi lapokban publikáltak, a lehetôség szerint utaztak. Olyan új, modern tudományágakban, mint a kísérleti rovartan, a rovarökológia, a kórélettan, az új taxonómiai kutatások vagy a molekulatervezésen alapuló preparatív kémia úttörô munkát végezve az Intézetet ismertté tették, nemzetközi hírünk megszerzôi ôk voltak. Megtiszteltetés, és büszkeség, hogy mindnyájukat jól ismertem, köztük többeket büszkén vallok tanítómesteremnek. Az alapkutatások megerôsítését szolgálta az a körülmény is, hogy a „pénzes” gyakorlati feladatokat, például a növényvédô szerek minôsítését már nem az Intézetben végezték, így több idô maradt az elméleti munkákra. E tendencia akkor vált teljessé, amikor az Intézet az Akadémia kutatóhálózatához került 1981-ben.
A fiatalok megbecsülésenem minden intézetben természetes. Nálunk ez volt, és örömmel mondom ma is az. A Nagy Öregek (tisztelet ne essék érte) maguk köré gyûjtötték a lelkes fiatalokat, akik a hagyományokat ôrizve, de új utakat keresve, új módszereket alkalmazva megtartották az Intézetet a sodrásban, és az egyre nehezebb körülmények között is, ha nem is versenyképes, de nemzetközi szintû, modern munkákat végeztek. Neveket itt nem mondok, hiszen részben ma ôk képviselik az Intézet derékhadát, mások befutott, szép tudományos karriert megjárt emberek. Többen köztük legszûkebb baráti körömet alkotják ma is. A legnagyobb dolog azonban az volt, hogy tudtunk egymás sikereinek örülni, nem úgy, mint ahogy az napjainkban már általános, hogy egymás kudarcainak örülünk.
Többen, hasonló köszöntések írói, ha elhagyták is az Intézetet, de szívükben megmaradtak az Intézet tagjainak, otthonunknak, alma materünknek tekintjük azt, örülünk sikereinek és aggódunk jövôjéért. Sokat, talán mindent az Intézet hagyományainak, belsô békéjének és örök lendületének köszönhetünk. Azt mondják, ha egy novícius egy kolostorba kerül, idôvel olyanná válik maga is, mint amilyen a kolostor. Átveszi annak életszemléletét, gondolatvilágát és értékrendjét. Magam, aki messze gurultam az engem formáló fától, remélem, hogy viselem és ôrzöm a Herman Ottó úti telep és a Növényvédelmi Kutatóintézet örökségként rám hagyott néhány vonását. Bár csak így lenne...
A 125 éves Intézetnek ôszintén kívánom, hogy ôrizze meg hagyományait, értékeit, ôrizze meg fiatalságát és emberségét, megújuló erejét, úgy hogy továbbra is a hazai növényvédelem fellegvára és nemzetközileg is ismert, elismert helye legyen, és maradhasson az elkövetkezô 125 évben is.
Keszthely, 2005. október 1.
Gáborjányi Richard
egyetemi tanár
Növényvédelem 41 (12), 2005
Forrás: Növényvédelem
