A tájfogalom jelentõségérõl

A tájfogalom jelentõségérõl

Hirdetés

Gróf Teleki Pál rektori tanév-megnyitó beszédét a Mûszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen, 1937-ben, „A tájfogalom jelentõségérõl” címmel tartotta meg. Elõadását a Budapesti Szemle 1937. évi novemberi száma közölte.
A tájfogalom jelentõségérõl, vidékfejlesztés, környezetgazdálkodás

Kérdése van? Tegye fel, tanácsadóink válaszolnak! Állattenyésztés, növénytermesztés, kertészet, növényvédelem, talajművelés, jog, biotechnológia, környezetgazdálkodás, minden ami mezőgazdaság: Agrároldal.hu.

Ez a nagyformátumú, iskolát teremtõ földrajztudós a következõ szavakkal indokolta elõadásának témaválasztását. „Az egyetemi életnek ilyen kimagasló ünnepén egy geográfus, úgy gondoltam, leghelyesebben arról beszélhet, azt nyújthatja közönségének, kartársainak, az ifjúságnak és az egyetem barátainak, amivel a földrajz bölcseleti világképünk és józan életrendünk kialakulásához hozzájárulhat.”
A tájfogalom jelentõségérõl beszélni jelenleg is idõszerû feladat. Mind gyakrabban tapasztaljuk a tájszemlélet, a tájban való gondolkodás hiányát. Sokszor még a legelemibb tájismeret hiányosságait is tetten érhetjük.
Újabban a táj-fogalom erõsen devalválódik. Alig használjuk, helyette egyszerûen csak helyet, térséget, területet – jobb esetben vidéket, divatos szóhasználattal pedig régiót mondunk. Ezekben a jellegtelen kifejezésekben éppen a nem kellõ ismeret, s az ebbõl következõ gyökértelenség, a kötõdés nagyfokú hiánya érhetõ tetten. Eltûnõben vannak szép, a táji lényeget tükrözõ földrajzi (település, határ, dûlõ, stb.) neveink is. Helyette
egyszerûen csak kódszámokat használunk: K 4-es dûlõ, R 7-es tábla, stb. Pedig mennyire kifejezõ a Nyíregyháza szomszédságában fekvõ Rozsrétszõlõ település neve, mint ahogyan a határnevek közül a Hattyas-fenék, Csíkos-ér, Mirhó-lapos, Kúpnád-sziget, Kenderáztató-derék, Kiritó-hát, Igarió-lapanyag s talán a legszebb nevek egyike a Pázsitrét-róna. A róna szavunk egyébként vízrajzi fogalom volt eredetileg: olyan vizenyõs, zsombékos terület, amely a csordák, gulyák, ménesek áthajtását tette lehetõvé egyik szigetrõl a másikra. (A rónát a mezõvel egyetemben Veres Péter a tíz legszebb szavunk közé sorolta.)
Jelenlegei írásomban nem az egyes tájdefiníciók kritikájára törekedtem. Sokkal fontosabbnak tartom, hogy a tájfogalom védelme értelmében a figyelmet a vele kapcsolatos legfontosabb összefüggésekre, értelmezésekre, lényegi kérdésekre irányítsam. A legújabb közleményekben, szakmai anyagokban is – az elõzõekben említett tájfogalom devalválódás ellenére – mind gyakrabban fordulnak elõ a tájjal kapcsolatos értelmezési nehézségek, zavarok. A problémát inkább abban látom, hogy nem pusztán a fogalom feledésbe merülésérõl van szó csupán, hanem a tájjal kapcsolatos fogalmak pontos használatával, azok lényegi – tartalmi összefüggéseivel. Divatba jött a tájjal kapcsolatos fogalmak használata, anélkül, hogy ez a gondolkodásban, a szemléletben, s még inkább a gyakorlatban is egyértelmûen visszatükrözõdne.
Említhetném a vidékfejlesztés, a területfejlesztés, területrendezés megannyi esetét. Ennek során a felerõsödõ regionalizmus következtében, az érdekütközések végkimeneteleként, a szerves táji összetartozás figyelmen kívül hagyásával részleges, olykor a pillanatnyi politikai érdeknek is megfelelõ eltorzult programok születnek.
Különösen gondot jelent a tájjal kapcsolatos, jobbára újonnan keletkezett, vagy újra értelmezett fogalmak egyre bõvülõ köre. Az egyik legújabb szakmai dokumentum (Környezet- és Természetvédelmi Lexikon, Budapest, Akadémiai Kiadó, 2002) 28 szócikkben foglalkozik a tájfogalommal.

Ezek egy része már régóta használt, kiforrott, viszonylag egyértelmûen értelmezhetõ fogalom: pl.: tájegység, tájföldrajz, tájfásítás, tájtörténet, tájseb, stb. A gondot leginkább azok a fogalmat jelentik, amely jobbára a legutóbbi idõben terjedtek el, jelentek meg, mind a szakirodalomban, mind pedig a köznyelvi szóhasználatban, pl.: tájérzékenység, tájtipológia, tájrehabilitáció, tájrekonstrukció, tájökológia, tájhasználati konfliktus, táji
szintû biodiverzitás, stb. A táj az egyik legnehezebben értelmezhetõ fogalom. Inkább érezzük, mintsem értjük
lényegét. Ha az ember és a táj kapcsolatát próbáljuk boncolgatni, rögtön rájövünk, hogy mennyi, szinte zavarba ejtõen sok megközelítése van e témának. Abban viszont a legtöbb tájkutató egyetért, hogy a táj nem más, mint a természet és a társadalom különös kölcsönhatásának ellentmondásos egysége. Egyrészt a társadalom
anyagi életfeltétele, másrészt magas rendû vizuális-esztétikai kvalitások hordozója. Éppen ezért az ember és a természet kölcsönhatásainak tárgyiasult – az ember alakította – anyagi világban manifesztálódott története.
Abban is adott az egyetértés, hogy a természet által kialakított és a társadalmi igényeknek megfelelõen átalakított földfelszín, a talaj, a víz, a növényzet, az állatvilág, az ember és az ember által létrehozott mesterséges tájelemek és létesítmények együttes megjelenése, amely a szüntelenül egymásra hatás következtében állandóan fejlõdik és változik. Másként fogalmazva: a táj a társadalomi igényeknek megfelelõen a bioszférából nooszférává (antroposzféra, technoszféra) átalakított, emberiesített természet, emberi
környezet. A táj önálló, sajátos természeti, földrajzi, ökológiai és kultúrkörnyezeti egység, amely a szomszédos, más karakterû (tájjellegû) területektõl megkülönböztethetõen elkülönül (CHOLNOKI 1910, TELEKI 1937, MENDÖL 1947, MÖCSÉNYI 1968, HORTOBÁGYI 1975, GHYMESSY 1978, TÓTH 2000, GYÕRI-NAGY 2001).
Minden tájat csak múltjának beható elemzésével  érthetünk meg.

A fentebb idézett értelmezések – mondhatni tájdefiníciók – egy igen lényeges vonatkozásra mégsem világítanak  reá kellõképpen: az ember szerepére. Márpedig a táj az ember által létezik, a táj antroposzociocentrikus fogalom (MÖCSÉNYI 1968). RÉTHY (1998) szerint: „a tájba nõtt bele az ember, majd a társadalom. Már akkor is voltak tájak Földünkön, amikor még nem létezett rajta ember”. Ez csak abban az esetben igaz, ha a tájat természeti tájként értelmezzük, amely a történelmi õskorban, mint földrajzi környezet megegyezett a természeti környezettel. A történelmi fejlõdés során azonban az ember mind jobban beavatkozott a földrajzi környezetbe, s ennek következtében azt egyre inkább emberi (társadalmi)
környezetté alakítja. Ma már a természeti táj annyira átalakult, hogy a Föld jelentõs részein csak maradványai találhatók. A természet ember általi, történetileg is végig követhetõ humanizálása vezetett el a
tájak létrejöttéhez. Az ember a Föld adott felszínének gazdag, igen bonyolult, szövevényes, térben és idõben változatos valóságát elemeire bontva vizsgálja ugyan, de nem elemeiben szemléli azt, hanem annak helyileg változó, jellegzetes egyéni megjelenési formáiban, képeiben, a tájakban. A tájban vannak, benne érvényesülnek olyan elemek, jelenségek, erõk, amelyeket ismerünk, amelyeket jobbára meg is értünk, de vannak olyanok is, amelyeket csak sejtünk, sõt olyanok is – és nyilvánvalóan nem kevés –, amelyekrõl még sejtelmünk sincs. Pedig a táj hozzánk nagyon közelálló valami, otthonunk, életszínterünk (TELEKI 1937).
A tájfogalom értelmezésének egyik lehetõsége a kultúrökológiai megközelítésben rejlik. Az európai mûveltségek történeti változatait kutatva el kell térnünk a civilizációs sablonoktól, s a kultúrát mint tájviszonyt szemlélve figyelmünket a mûveltség táji alapjaira kell irányítanunk. Azonban a táji alapokat sem csak az ember és a táj viszonyának elméleti síkján kell vizsgálunk, hanem ökológiai rendszerként, amelyben az emberi kultúrközösség is csak egy fajközösség, amelyik azonos természeti-társadalmi környezetben
él. Ezért tájviszonyának valamennyi változata térben és idõben lényegi egyezést mutat. Természet- és társadalomkörnyezeti viszonyát ugyanazon kommunikációs jelrendszerek változatával fejezi ki. Így a kultúrközösség „szerves emberi csoport”, ezért ökológiailag is jelentõsége van. (Az ember kettõs lény.) A zömmel közös származás, a reális szaporodóképesség biztosítja az illetõ embercsoport idõbeni folytonosságát. Ezáltal van múltja, jelene és jövõje valamennyi emberi közösségnek. Mindezek mellett, a biológiai-genetikai jegyek hosszú távú tartamossága fenntart egy ugyanilyen szigorú folytonosságú kultúrát is. Ez a kultúra helyezi el az emberi közösséget a tájba, a tájhaza más lakóinak együttélési rendszerében. A kultúra mint tájviszony hosszú távú, stabil kapcsolat az éltetõ tájjal (GYÕRI-NAGY 2001).

A tájfogalomnak ezzel a sajátos értelmezésével – akár mondhatnánk kultúrökológiai megközelítésével már Gróf Teleki Pálnál is találkozunk. Ez a nagyformátumú, iskolát teremtõ geográfusa letûnt századunknak a tájkutatást tartotta munkássága központi kérdésének. A már említett rektori tanévnyitó beszédben a tájfogalom jelentõségérõl is beszélt. Többek között a következõt mondotta: „A táj nemcsak kép. A táj típusos teremtõ
élet is, amely hegyet, növényzetet, embert, testet, lelket, gondolatot, érzést, munkát formál, – újat teremt és világot gazdagít“. Teleki Pál tájértelmezésében különös hangsúlyt kap maga az emberi lényeg. Az „embert,
testet, lelket, gondolatot, érzést“ formáló tájban az ember és a körülötte elõ világ legmélyebb, legsajátosabb kapcsolata fogalmazódik meg. Ez a viszony szövi a különbözõ természeti, társadalmi és szellemi részelemeket a tájban valami egészen különös szerves egységgé! Ennek révén válhat a tájelem élõ, azt megszakítatlanul forduló igényeinek megfelelõen átalakító ember értékeket teremtõ és gazdagító szereplõvé. Ezért is tekinthetõ
a táj antroposzociocentrikus fogalomnak.
A száraz, bármennyire is tényszerû – de az emberi lényeget nélkülözõ tájdefiníció sohasem lehet teljes. „Mi tudjuk, hogy a táj ennél jóval több. Számunkra tele van szeretettel és lélekkel. És mindenütt ott lebeg a hely szelleme, amely mindegyikõnk számára mást és mást jelent. Legtöbbször nem is tudjuk megmagyarázni; talán nem is kell, csak szeretettel kell élni benne, – ebben a soha meg nem ismétlõdõ életünkben” (RÉTHY 1998).

A táj és az ember kölcsönviszonya a történelem során igen ellentmondásosan alakult. Adott idõben és adott helyen ennek a kemény ütközésekben is megnyilvánuló kapcsolatnak a végsõ kimenetelét végül is az döntötte el, hogy az ember miként viszonyult a táj jellegét alapvetõen meghatározó természeti elemekhez.
Kár szépíteni: az emberiség úgy jött létre, hogy nem sokkal születése után már szembefordult szülõanyjával, a természettel. Igaz, õsi eleink, mint a késõbbi „természeti népek” – akár a gyér, kisszámú településeik, akár kezdetleges eszközeik vagy termelési módjuk folytán – elõbb még csak könnyen gyógyuló sebeket ütöttek a bioszféra testén. Az igazi változás jóval késõbbre, a történelmi idõkre vagy még inkább az újkor ipari forradalmának idõszakára tehetõ. Ámbár már egyes ókori civilizációk természetbe történõ beavatkozásainak is volt máig ható, a tájat gyökeresen átalakító következménye. Ennek tudható be, hogy az öntözés másodlagos szikesítõ hatására az egykori virágzó agrárkultúr- vidékek, pl. Mezopotámia egyes tájai terméketlenné degradálódtak. A Földközitenger hajós népei erdõt pusztító tájbeavatkozásai során vakító fehér kopárrá tették a
Dalmát partvidéket. Alföldünk sokat vitatott tájproblémája, az egyre rapszodikusabban jelentkezõ árvizek
gyakori megismétlõdése, és a hegyi tájakon bekövetkezett nagymérvû erdõirtás kapcsolata sem újkeletû jelenség. Mivel ezt szakemberi körben is többen tagadják, ezért is tanulságos lehet Gróf Széchenyi István 1846-ban íródott, ezzel összefüggésbe hozható vélekedése.
„Sokan a Tiszavölgy mindinkábbi elaljasodását legfõképp az erdõk általjános elpusztításának tulajdonítják, mellyhez képest a meztelen hegyekrül leszakadozó föld és porond mind erõsebben betöltené a lapályban folyó és alig hömpölygõ vizek medreit. És ebben alkalmasint igazuk van. Tegyen tehát e tekintetben is minél elõbbi rendet a törvényhozás.“ (SZÉCHENYI 1846).

Hirdetés

A tájproblémák világméretû jelentkezése során napjainkban pedig elérkeztünk oda, hogy az egész emberiség elsõ számú gondja, megoldandó jövõbeni feladata: a bioszféra válsága, az ökológiai krízis. E világválság tüneteivel naponta találkozunk. Ha tetszik, ha nem, mindig abba a felismerésbe botlunk, hogy a természeti gyökereitõl elszakadt, saját táját nem ismerõ ember szükségképpen esik egyik gondolati csapdából a másikba. Az emberiség a természet elleni harcban született, és ez a „militans szellem” egész
gondolkodásmódját átjárja (JUHÁSZ-NAGY 1993). Ezért hangzott még akár tegnap is oly ismerõsen Micsurin hírhedt – Liszenkó által is sokat hangoztatott – jelmondata: „Nem várhatunk könyöradományt a természettõl: amit akarunk, el kell ragadnunk tõle”. Csakhogy ettõl az elragadástól már nem esik messze a
tájakat végzetesen tönkretevõ, kifosztó rablógazdálkodás gyakorlata. Naponta igazolódni látszik Jékely Zoltán költõi tétele: „az ember õsi szerzõdését a Természettel megszegte”. A további teendõ alapvetõen csak egy lehet: újra-, és végiggondolni a természet és az ember viszonyát. Csak így lehet valósághû tájismeretre is szert tenni. Valljuk be: e feladat nehézségein mindnyájan, s méltán rettenhetünk meg. A naponta látott-hallott katasztrófákkal, rémségekkel amúgy is annyira telített mai ember – félõ – inkább elfordul ezektõl a neki túl sokszor megfoghatatlan bonyodalmaktól, és ezek ilyen-olyan tisztázását legszívesebben „hivatásos gondolkodók” csapatára bízza. Csakhogy e tisztázás jellege pontosan olyan, hogy mindenki közremûködésére számít, kinek-kinek a saját szerepvagy hatáskörében (JUHÁSZ-NAGY 1993).
A természet- és tájátalakítás végzõ kimenetelét alapvetõen mindig az érdekek harca döntötte el. Az „egymás ellen álló érdekek“ küzdelmébõl vagy egy szerencsés – egyben szükségszerû – kompromisszum született, vagy pedig a táj roncsolódása, jellegének megváltozása, avagy éppen végzetes tönkretétele következett be. Ez történhetett a helyi és a nagyobb tájegységi, a pillanatnyi és távlati, az ökológiai és gazdasági érdekek ütközése
szintjén egyaránt. Az elõbbiekben más jelzett probléma abból is adódott, hogy „a neoklasszikus közgazdászok
a természeti erõforrrásokat gyakorlatilag teljesen kihagyták a modelljükbõl, s egyedül a munkára és a befektetett tõkére összpontosítottak“ – ahogyan írja 1997-ben Repetto.Amennyiben viszonyukat az adott tájjal, a létezõ természettel tisztességesen, morálisan is rendezni akarjuk, célszerû figyelembe venni a nagy világfórumok, köztük az Európa Tanács 1130/1990. sz. ajánlását is. E szerint: „az ökológia és a gazdaság közötti kapcsolatot új alapokra kell helyezni, alárendelve az utóbbit az elõbbinek, és számításba venni azt a tényt, hogy a természeti élõhelyek és a környezet termelési tényezõk, amelyeknek
ára van, és amelyeket sürgõsen figyelembe kell venni a piacgazdaságban.” Különösen veszélyes, ha egy táj sorsát kiélezett hatalmi harc, avagy a közvetlen politikai beavatkozás dönti el. A trianoni döntés végzetes következménye is éppen abban rejlik, hogy Európa legegységesebb nagytáját darabjaira szaggatta. Megbontotta azt a tökéletes rendet, amely a Kárpát-medencét földrészünk legegységesebb nagytájává tette.
Megszüntette a hegykoszorú és az alföldi tájak szerves kapcsolódását. Kettéosztotta annak egyedülálló, egységes vízrendszerét, széthasította városvonalait, szétzúzta közlekedési hálózatát, nem is beszélve az ennek nyomán keletkezett demográfiai és etnikai kérdésekrõl.

A Kárpát-medence egyedülálló táji sajátosságát, karakterét BULLA ésMENDÖL (1947) így fogalmazza meg: „Az Európa szívében helyet foglaló Kárpát-medence földrajzi egységessége ennek a területnek minden más európai tájtól különbözõ, sajátos képe nem a földrajztudomány mûhelyében mesterségesen kikristályosított elmélet és elképzelés, hanem a természet erõinek nagyszerû harcából megszületett, mindenki által érzékelhetõ, szemmel látható tény. A nagy medence egysége, földrajzi összhangja a tények kényszerítõ
erejével jelenik meg a terület legkülönbözõbb fajta (szerkezettani, geológiai, morfológiai, növényzeti, gazdasági) térképes ábrázolásán. Igazi iskolapéldája a tájegységnek. Benne a különbözõ tájalkotó és tájformáló tényezõk: a föld szerkezete, domborzata, éghajlata, vízhálózata, növénytakarója és mindezeken felül, de mindezekkel együtt az ember kultúrát teremtõ, mûtájat alakító tevékenysége olyan egységbe olvadtak és forrtak össze, amelyhez hasonló Földünkön egy sincs.”
A politika helyileg is idézhet elõ olyan helyzetet, amelynek következtében a tájban kialakult harmonikus rend felborul, s a táj jellegéhez igazodó gazdálkodást felváltó, a táj tönkretételét elõidézõ állapot következik be.
Ez a folyamat ment végbe az Alföldön a tanyavilág megszüntetésével. A tanya, ez a sajátos, történelmileg szervesen az alföldi tájadottságból keletkezett tájelem az 1950-es években bekövetkezett politikai változások hatására az Alföld egyes térségeiben viharos sebességgel felszámolódott.
Ennek az említett idõszaknak volt minden képzeletet felülmúló „dicsõséges tette“ a hortobágyi szikes puszták, birkajárások, gyapottermõ rónává varázsolása, tájidegen gyomfákkal való beerdõsítése.
A táj adottságainak figyelmen kívül hagyása, annak értelmetlen hasznosítása napjainkban is tetten érhetõ. Az egész világon eltûnõben lévõ, s így különösen kiemelt értéket jelentõ vizes élõhelyek is (mocsár- és lápmaradványok, zsombékosok, turjánok), amelyek az Alföldön kisebb foltokban mozaikosan maradtak fenn, rendre áldozatául esnek egy-egy mohó vállalkozásnak. Helyüket kereskedelmi- vagy ipari telephelyek
foglalják el, vagy éppen a „gabona-program“ pillanatnyi érdeke miatt lecsapolták õket. Holott „az ember beavatkozásának a természet és a víz saját világán belül kell maradnia“ – figyelmeztetett a reformkor egyik legnagyobb vízmérnöke, az alföldi paraszti származású Beszédes József. Az õsgyepek feltörése, a folyó menti puhafás ligeterdõk (nyárasfüzesek) letarolása, a kunhalmok megcsonkítása és széthordása is ennek a pusztító gyakorlatnak a részét képezik. Pedig ezek pótolhatatlan értékek. Egy tiszai-, körösi-, marosi
hullámtérre hiába telepítünk nemesnyárast, abból soha sem lesz természetes erdõvegetáció. A feltört õsgyep hasznavehetetlen ugarrá változik, a kunhalmok úttöltésként széthordott anyaga, kultúrrétege örökre elveszett. A Kárpát-medence, s benne az Alföld olyan értékek õrzõhelye, ami világ-összehasonlításban is a kitüntetett tájak közé sorolja. Éppen ezért kellene jobban õrködnünk, hogy ezek a kivételes értékek még generációk
során, hosszú távon is fennmaradhassanak.

Hirdetés

A táj védelme, értékeinek oltalmazása azonban nem történhet annak beható ismerete nélkül. Ha valaki nem ismeri a tájat, azt értéke szerint nem is becsülheti, hozzá érzelmileg nem kötõdik, s ennek hiányában beavatkozásaival, tetteivel könnyen kárt okozhat, pusztíthat. Egy táj alapos megismerése nem könnyû feladat. Kellõ alázat és tapasztalat nélkül soha nem is sikerülhet. Széll Mihály pákász még ismerte a Nagy-Sárrét mocsárrengetegét: Egy határperben 1799-ben tanúként a következõket vallotta: „a Berettyónak valóságos
folyását onnan állítja bizonyosnak, hogy midõn a többi vizeken fáradozván a Berettyóra is elértek, szemeivel látta, hogy az mozogván folydogált.“ Errõl a hajdani, alföldi vizes tájról írta Jókai Mór, hogy „ez a mocsár-és lápvilág volt erõs menedéke a magyarságnak tatár és török pusztítás ellen, s egyúttal ígéret földe a
szabad vallásgyakorlásnak. Ide se lovas hadakkal, se ágyukkal, se misszionáriusokkal nem lehetett behatolni.” Példák sokasága igazolja, hogy a tájat nem ismerõ idegen könnyen rajtavesztett.
Ugyanakkor a tájat ismerõ és a tájátalakítás lehetõségeit megtaláló ember számára az adott korban még képtelenségnek számító dolgok is hamar teljesülhettek. Jó példa erre a haza bölcsének, Deák Ferencnek a tévedése is. A kiemelkedõ képességû, nagy formátumú államférfi még azt állította 1839. december 6-án egy parlamenti vitában: „Én azt hiszem, hogy Debrecen-Pest közötti vonalra nézve alig van valaki a karok és rendek
között, aki velem együtt - tekintve hazánk ezen részének geográfiai helyzetét - álomnak ne tartaná, hogy valaha vasút létezhessen.” Ezzel szemben az ármentesítõ munkának köszönhetõen az 1846-ban meglévõ 35 km-nyi vasútvonal hossza 1867-re már 2285 km lett. Közben 1858-ig megépült a Debrecen-Nyíregyháza közötti pályaszakasz, amely 1860-ig Miskolcon át elérte Kassát is. Különösen az alföldi tájat nehéz igazából megismerni. Pedig ahogyan Széchenyi István mondta, itt „tömérdek a lappangó kincs“. A meglévõ, de rejtõzködõ érték. Az alföldi táj vélt egyhangúsága a bizarr nagyformák szegénysége, a csábító látványosság
hiánya könnyen ahhoz az ítélethez vezethet, hogy a síksági tájak unalmasak, ridegek, értékszegények. Különösen igaz lehet ez a téves megállapítás a pusztára, amihez gyakran társul a kietlen, sivár, a mikroformák rendkívüli gazdagsága ellenére éktelen, kihalt s az ehhez hasonló jelzõk sokasága. Petõfi Sándor: A gólya címû versében ennek az ellenkezõjét állítja:
„És ne mondja senki, hogy a puszta nem szép!
Vannak szépségei,
De azokat, mint a szemérmes lyány arcát,
Sürû fátyol fedi;
Jó ismerõsei, barátai elõtt
Leteszi fátyolát,
S rajta vesz merõen a megbûvölt szem, mert
Tündérkisasszonyt lát.”
Jelentõsen befolyásolja a tájról szerzett ismereteinket, a róla alkotott nézeteinket, s mi több, a hozzá való viszonyunkat, hogy a tájat milyen kiterjedésbõl, dimenzióból szemléljük. Petõfi Sándornak még nem adatott meg, hogy bármilyen légi jármûvel madártávlatból szemlélhesse meg szeretett Alföldjét. Hogy ne csak gondolatban, hanem a valóságban is reá mosolyogjon a felhõk közelébõl a „Dunától a Tiszáig nyúló róna
képe“. Radnóti pilótájának viszont:

 „Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott is Vörösmarty Mihály.”
Ellenben Petõfi Sándor tudja azt, amit a tájat bármilyen dimenzióból is nézõ, de nem
látó, rajta luxus kocsival csak átsuhanó ember soha meg nem érthet. Õ még gyalog járt.
„A gyorsszekérrel egy óranegyeddel elébb értem a Tisza hídjához, s ez alatt gyönyörködve
néztem jobbra balra a tájat, mely a kiöntés által hasonlíthat Amerika õserdeihez
regényességben”– írja 1847. május 14-én híres III. úti levelében. Majd így folytatja:
„Gyönyörû tavaszi nap van. Az útfélen itt-ott egy-egy pacsirta emelkedik fölfelé dalán,
mint fonalán a pók. Néhány lépésnyire az úttól csillog egy kis tó, szélén sötétzöld káka
és világoszöld sás; mellette bíbicek nyargalásznak búbos fejeikkel, s a tó közepén
nagyokat lép hosszú, piros lábaival a melancholikus gólya.”
Tájökológiailag és etológiailag is tökéletes leírás, hibátlan élõhely ismertetés. Mint
ahogyan más helyütt:
„A csárdánál törpe nyárfaerdõ
Sárgul a királydinnyés homokban….”
avagy:
„Ott tenyészik a bús árvalányhaj
S kék virága a szamárkenyérnek…”
költõi sorok is biztos tájismeretrõl, ha úgy tetszik, tökéletes társulástani tudásról vallanak.

Az Alföldön még a legkisebb térszintkülönbség is a táj jellegének megváltozásához vezethet. Alig néhány centiméteres magasságkülönbség már történelmileg eldöntötte, hogy az ember mely árvízmentes hátat ülte meg, hozta létre rajta településeit; mely szintet vonta be a szántóföldi mûvelésbe, avagy rétként, mocsárként vagy lápként mit hasznosított. Ezt a térszint-tagoltságot, sajátos alföldi „emeletességet“, s az ehhez kapcsolódó
agroökológiai megalapozottságú tájhasznosítást veretes szavakkal jellemzi Györffy István a Nagykunsági Krónikában: „Ahol máma zöld akácok között apró tanyák fehérlenek, ott kövér füvû legelõmezõkön címeres szarvú fehér marhák rázták a kolompot, ahol a legelõ szárazabb szikesbe csapott át, apró tippanos füvét juhnyájak borotválták. Ahol a lábnyom vagy szekérút eleveszett a haragos-zöld rétbe, ott a konda bányászott…”.
Az is lényeges másságot mutat, ha csupán néhány méternyire emelkedünk a táj fölé. Elég, ha csak egy kunhalom tetejérõl vagy egy árvízvédelmi töltésrõl szemléljük a körülöttünk elterülõ tájat. Nem is beszélve arról az élményrõl, amikor hason fekve tárul elénk egy kamillamezõ vagy padkás-szikes pusztaság.
A „szintkülönbségnek” más értelme is van. Amikor a kapáló vagy arató ember „földközelbõl“ volt kapcsolatban a tájjal, akkor neki még egy pacsirtafészek is magóvandó „tájelem“ volt. (Nehogy rálépj egy fészekre is - szólt a felnõtt ember intelme gyermekéhez.) A kombájn vagy a traktor légkondicionált fülkéjébõl ez már teljesen más viszonylat. Onnan fentrõl már nincs sem fészek, sem kisnyúl, sem földillat, sem talajrepedés,
sem szarkaláb. Egy száz- és ezer évekig létezõ viszony alakult át gyökeresen pár évtized alatt.
Hibát követnénk el, ha a táj értékei közül figyelmen kívül hagynánk a tájképi s a vele szoros kapcsolatban álló esztétikai kvalitásokat. A mûvészet – s kiváltképpen a festészet és az irodalom – képes leginkább megragadni a tájban rejlõ esztétikumot. Éppen ezért az sem lehet véletlen, hogy az alföldi táj igazi értékeit elsõként festõk, írók, költõk ismerték fel. „Aki a táj lelkét akarja megismerni, forduljon az irodalomhoz” – ajánlja Szabó Zoltán,
a „Szerelmes földrajz” írója. Majd így folytatja: „az Alföld az egyetlen nagy magyar tájegység, melynek tudjuk a születésnapját: 1844. október 5. Ezen a napon jelent meg Petõfinek Az alföld címû verse a Honderûben. Az Alföldet nem a gólya, hanem a költõ hozta.“
Az alföldi táj rejtõzködõ lényege és szépsége jelenik meg Markó, Kurucz, Szegvári, Baranyó, Chiovini, Tornyai s mások ecsetje nyomán is. A tájlíra ugyanezt szavakban teszi. Az agrárközgazdász Erdei Ferenc lírai esszéjében megindítóan ír a tiszai rétek, kubikok, holtágak romantikus világáról: „és külön a holtágak bûbája. Síma vizük szelíden tükrözi a partmenti fákat, s e tükörben mintegy megpihenve szépül meg a világ.”
Sinka, a fekete bojtár a szeghalmi Mágor-pusztán számtalanszor megélte a példátlan szépségû alföldi hajnalok és alkonyok varázslatát. Versében errõl így vall: 

„Hajnalban, ahogy elfogyott a bor,
hangtalan örömmel kelt a falka,
A napnak vidult … még láttam egy ideig,
aztán a lila köd eltakarta.“
Végezetül térjünk még vissza Gróf Teleki Pál gondolatához. Az „embert, testet, lelket, gondolatot, érzést, munkát“ formáló táj magasrendû morális viszonyok és érzelmek hordozója, gerjesztõje is. Ha csak az ember tájformáló szerepét hangsúlyozzuk egyoldalúan, hibát vétünk. Legalább annyira fontos az a viszonthatás is, ami az ember sorsát, jellemét alakítja. Nem véletlenül vallja Móricz a Túr-vidékérõl: „Istvándi volt az én jellemformáló kohóm.“
Ugyanerrõl a Szatmár-beregi tájról a kortárs és barát Ady ezt írja egyik publicisztikai munkájában: „Bölcs világ ez, legmagyarabb világa a világnak. Itt az emberek nem ha zudnak akarattal, ha keserû a szájuk köpnek, ha viszket a tenyerük ütnek. Ez itt a magyar föld az elsõ honfoglalóké, magyar, tehát véres, szomorú, fáradt, sivár, de harcos, de szép, de elpusztíthatatlan…! Ez a tájék Magyarország dagasztó tekenõje.”
Kovács Imre sem így írta volna meg a Néma forradalmat, ha nem ismerte volna velejéig a Sárköz, az  rmánság, a Körös-vidék, a Tisza-mente, a Hortobágy egykori vízjárta tájait, embereinek konok, kemény küzdelmét az életben maradásért. Arany János versremekeiben is szüntelenül tetten érhetõ a szülõvárosát övezõ szalontai kopár szik, és a toportyánt nevelõ sárréti mocsarak gazdag élményanyaga.
Igazolható az a tétel is, hogy az „Értõl az Oceanig” valóban vezet út. Ady Endre az Ér-lapályától, az „Õs dicsõségû Kraszna-árok”-tól jutott el a fényes Párizsig, a világhírû szobrásszá vált Finta Sándor, az egykori „kisbojtár” a Berettyó menti Ecseg-pusztáról Rodin mûterméig, Rio de Janeiro-ig, New-York-ig.
A Korda-fivérek útja a túrkevei tanyavilágból, Pusztatúrpásztóról - ahogyan õk mondják – „a pusztáról a földi paradicsomból“ vezetett Londonig, Hollywoodig. A jellemüket megedzõ, helytállásra, küzdésre megtanító végtelen látóhatárú vidék, a paraszti környezet nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a világ filmgyártásának mértékadó, mondhatni megalapító nagyságaivá válhattak.

Valamennyiük esetében fontos szerepet játszott az a kontrasztos különbség, ami az elindító, jellemalakító táj és a sikerek városa között markánsan megnyilvánult. Valami olyasmire lettek képesek, amit Szabó Zoltán is életelveként vallott: „A dolgokat a valóságos értékük szerint tudom értékelni, vagyis fontosnak tartom a fa árnyékának formáját, a szelet, mely a bokrokat fésüli, a látóhatárt, mely azt veszi körül, aki magánosan sétál
alkonyati órákban a búzaföldek között, a folyó vizének fecsegését a parti kövekkel, szóval mindazt, ami maradandó, ami örök, ami elhozza a szívnek a békét, az elmének a nyugalmat, a léleknek a szeretet, az embernek a hazáját.” Írásomat Gróf Teleki Pál idézett gondolataival kezdtem; illõ, hogy azzal is fejezzem
be. Abban a szerencsében részesített a sors, hogy Vele ugyan nem találkozhattam, de gondolatait, szellemiségét tudós professzoraim közvetítették. Különösen hálás vagyok Kádár László professzor Úrnak, mint Teleki Pál egykori tanítványának és munkatársának, hogy a tájfogalom irányába terelte érdeklõdésemet, s velem azt megszerettette. Teleki Pál már 35 évvel az elsõ nagy világkonferencia elõtt (Stockholm, 1972) így
beszélt idézett elõadásában: „Világunk, a földfelszín, korlátolt, egyszeri, egyéni és a kapcsolatok sûrûsödésével emberileg is egyetlen nagy tájjá lesz. A XIX. század végétõl kezdve s fõleg ma, nem éljük már egyes nagy tájak világtörténelmét, hanem az egész Földét.
Ebben a nagy forrongásban mindent meg kell tennünk, hogy magunkat és különösen az ifjú nemzedéket segítsük a kiút felé. Ezért helyeztem az elõadásaimban mindig több súlyt a nevelésre, megértésre, mint a
tárgyi tanításra, a vizsgákon több súlyt az általános képzettségre, az általános mûveltségre és az elmélyülésre, mint a tárgyi tudásnak holt elemeire, élettelenül megtanulható adatokra. A földrajz nekem nem önmagáért való és nem is „hasznos tárgy” hanem eszköz magasabb szellemi és erkölcsi célok elérésére.”

Szeretné vállalkozását hatékonyan hirdetni? Szeretné, ha weblapja látogatottabb lenne? Online marketing tanácsadás, és hatékony online hirdetés az Agrároldal.hu szakértőitől! Kérje ajánlatunkat itt!

Forrás: Tájökológiai Lapok

Ha tetszett ez a cikk, oszd meg ismerőseiddel, kattints ide:

MEGOSZTÁS MEGOSZTÁS MEGOSZTÁS MEGOSZTÁS

Ezek is érdekelhetnek

Hirdetés
Hirdetés

diflubenzuron hatóanyagú rovarölő szer

az integrált növényvédelem célkitűzéseibe jól illő növényvédő szer. A rovarok külső... Tovább

szuperelit vetőmag

A nemesített fajta törzskeverékének v. első szaporulatának termése. Tovább

Tovább a lexikonra
Hirdetés
IRATKOZZ FEL A HÍRLEVELÜNKRE!X
Érdekelnek a legfrisebb iparági hírek, legújabb blogbejegyzéseink?


A 'FELIRATKOZOM A HÍRLEVÉLRE' gomb megnyomásával hozzájárulást adsz a hírlevelek fogadásához és elfogadod az Adatvédelmi Szabályzatunkat.