Sivatagi róka

A sivatagi róka (Vulpes zerda) a ragadozók (Carnivora) rendjébe és a kutyafélék (Canidae) családjába tartozó faj. A rókák és egyben a kutyafélék családjának legkisebb termetű faja. Észak-Afrika, a Sínai-félsziget és az Arab-félsziget sivatagaiban él.

Megjelenése

Testtömege 0,8-1,5 kg, testhossza 30-40 cm, farka 18-30 cm hosszú. Marmagassága alig éri el a 20 cm-t. Szőrzete sárgás-homokszínű, hasoldalát, pofáját és fülének belső oldalát azonban fehéresszürke szőrszálak fedik. A sivatagi róka a legkisebb kutyaféle, törékeny alkatához hatalmas fülek párosulnak, amelyek a hőháztartásában játszanak fontos szerepet.

A sivatagi róka fülei sokak szerint azért nőttek nagyra, hogy az állat fülein keresztül hőt adjon le. A sivatagi róka azonban a forróság elől kotorékába húzódik, s csak éjszaka merészkedik elő. A sivatagban viszont éjszaka a forróságot metsző hideg váltja fel, hiszen a felhőtlen égbolt nem tartja vissza a légkör hőjét (éppen emiatt a nagy hőingás miatt mállanak a sivatagi kőzetek homokká). A hidegben pedig még a sivatagi róka sem akarja hűteni magát. Ráadásul a sivatagi róka fülkagylóit bunda borítja, amely tovább nehezíti a hőleadást. A hatalmas fülek az irányhalláshoz kellenek, állatunk ugyanis az éj sötétjében leginkább füle segítségével kutatja fel zsákmányát. Ahhoz, hogy a hangok alapján tudjon vadászni, nemcsak az egészen halk neszeket kell meghallania, hanem azt is nagyon pontosan kell érzékelnie, hogy a hang pontosan honnan jön. Ezt segítik elő a hatalmas fülek.

Életmódja

Társas állat, kisebb családi közösségeket alkot. A forró sivatagok lakója, olyan területeké, ahol némi száraz növényzet még megtalálható. Bár ragadozóként elsősorban gerinctelenekre, főleg rovarokra, kisebb gerincesekre vadászik, a táplálékának jelentős részét, közel 40-50%-át termések, levelek és gyökerek teszik ki, amelyekből fedezni tudja a napi vízszükségletét. Éjszakai vadász, a nappali forróságot a maga ásott üregekben pihenve vészeli át. A zsákmányát a talajból kiásva vagy hatalmas ugrásokkal szerzi.

Szaporodása

Akár 10 egyedből is álló családokban élnek, amelyeket a kizárólagosan szaporodó alfa-párok vezetnek. Változatos, néha furcsának tűnő hangon kommunikálnak egymással. Időnként több család is összeállhat, bonyolult üregrendszerek készítve. Azonban – hasonlóan a többi rókához – egyedül vadásznak. A párzási időszak télen kezdődik, a vemhesség 50-53 napig tart. Nem túl szapora állatok, az alom általában csak 2-4 kölyökből áll. A mindössze 50 grammos újszülötteknek 2 hét múlva nyílik ki a szemük. A természetben 10, állatkertekben 12 évig élnek.

Az ezüstróka a vörös róka értékes prémjéért a 19. század óta tenyésztett színváltozata.

Természetes élőhelye Kanadától az Aleut-szigeteken át Szibériáig terjed. Színe igen változó, de alapszíne mindig fekete. A szürke szőrök részben feketék, hegyük többé-kevésbé mélyen lefelé ezüstfehér. Nyaka és hasa mindig fekete, miként a végtagok és a mancsok felső felülete is. A végtagok oldalain gyakran ezüstös sáv vonul végig. A farok fekete, a vége pedig tiszta fehér.

Prémjének értéke függ a szőrzet sűrűségétől, finomságától és főképp az ezüstös végek elrendeződésétől: a legértékesebbek az egészen feketék, mert ezek különlegesen ritkák. Ezután olyan szőrmék következnek, amelyek egész hátán a fekete szín uralkodik, és csak a törzs ezüstszürke. A kevésbé értékesek az olyanok, melyeknél az ezüstös szálak sárgás színbe mennek át. A nyak szőrzete mindig fekete; a hátszőrzetnél sokkal hosszabb és finomabb.

D. K. Beljajev az 1950-es évek második felében egy szibériai telephelyen szelídségre szelektáltan kezdett rókákat tenyészteni, és mintegy 40 év alatt teljes sikert ért el: rókáit a kutyákhoz hasonló mértékben domesztikálta. A szelídségre szelektált rókákban felerősödtek az infantilis jegyek: a lógó fül, a felkunkorodott farok és rövid, kerek pofa. D. K. Beljajev halála óta tanítványai folytatják a kísérletet, a költségeket részben a kölykök árusításából fedezik.

A sarki róka (Alopex lagopus) az Északi-sarkvidék szép fehér, a hóban kiváló rejtőszínű bundájáról ismert ragadozója a kutyafélék (Canidae) családjából. Egyes rendszertanok szerint nemének egyetlen faja; mások a Vulpes, illetve a Canis nembe sorolják. Észak-Amerika és Eurázsia északi területein, valamint Grönland és Izland szigetén fordul elő, a hideg, fátlan tundrák jellegzetes állatfaja. Gyakorta a vízpartok közelében tartózkodik. Elterjedési területének nagyságát a jégpáncél kiterjedése és a rendelkezésére álló táplálékmennyiség is befolyásolja.

Megjelenése

A sarki rókák meglehetősen kis termetű állatok: magasságuk 25–30 centiméteres, testhosszuk pedig átlagosan 55–70 centiméter hosszú, amihez körülbelül 30 centiméteres farok kapcsolódik; testtömegük 2,5–8 kilogramm között mozog.

Füleik a hőleadás csökkentése érdekében meglehetősen kicsik, és egész testüket dús szőrzet borítja. Még talpuk is szőrös, innen ered a faj tudományos neve (lagopus = nyúllábú).

A sarki rókát tömött bunda borítja, melyet évente kétszer vált. Két természetes színváltozat ismert, a „fehér” és a „kék”. A „fehér” változat a domináns, a vadon élő állomány 99%-a telente hófehér, nyaranta viszont világos szürkés barna, a hasi tájékon fehéres szürkébe hajlóan. Az elsősorban szigeteken elterjedt „kék” árnyalatú egyedek telente ezüstös szürkéskék, nyaranta csokoládébarna szőrzettel rendelkeznek.

Életmódja

A sarki rókák alapvetően más állatokra vadásznak, táplálékuk zömét lemmingek teszik ki. Előfordulási területük kiterjedése és példányszámuk is nagyban függ a rendelkezésre álló rágcsálók mennyiségétől. A lemmingek mellett sarki nyulakat, madarakat és tojásaikat, illetve dögöket – többek között az alkalomadtán rá is vadászó jegesmedve táplálkozásának maradékait – fogyaszt. Március-áprilisban a gyűrűs fókák hóba vájt gödrökben hagyott borjaira is vadászik.

A nyári időszakban igyekszik minél több zsírt felhalmozni, az ínséges téli hónapokban ez tartalékként és szigetelésként egyaránt nagy szolgálatot tesz neki.