különböző anyagoknak (fémeknek és egyéb szerkezeti anyagoknak) a környezet hatására bekövetkező elváltozása; kém. v. elektrokémiai folyamatok útján megy végbe. Következménye ált. az alkatrészek méret-, tömeg- és szilárdságcsökkenése. A kémiai korrózió lényegében oxidációs folyamat; jellemzője a fémek szoba- v. ennél magasabb hőmérsékleten lezajló oxidációja. Esetenként velejárója olyan oxidréteg kialakulása, amely a fémre v. ötvözetre jellemző rétegvastagságig védi az alapfémet a további oxidációtól. Az elektrokémiai korrózió esetében a fémeknek a levegővel v. a talajjal érintkező felületén elektrolit keletkezik, a fémek atomjai elektronleadással ionokká alakulnak és az elektrolitban oldódnak. Az oldat pozitív töltésű kationjai (pl. H30+) átveszik a fémben visszamaradt elektronokat, az elektrolit fokozatosan átalakul a fém vegyületévé. Ha ez a vegyület nem oldódó, jól tapadó réteget alkotva a fémet bevonja, a további korróziótól megvédi, ha nem tapad a fémre, laza szerkezetű, gyakran a fémről lepereg v. feloldódik, a fém korróziója nem áll meg, a mélyebb rétegekig hatolva a fém teljes pusztulását okozza. Azokat a fémeket, amelyeknek csak a felülete szenved korróziót, a korrózióval szemben passzív, a teljesen korrodeáló fémeket korrózióval szemben aktív fémeknek nevezik. Gyorsabb ütemű a korrózió, ha különböző standardpotenciálú fémek érintkeznek egymással, a fémek felületén parányi galvánelem (ún. helyielem) képződik, a negatívabb standardpotenciálú fém feloldódik. A korrózió megjelenési formái az egyenletes, a lyuk-, a kristályközi, a réteges és a szelektív korrózió. Sokan a kavitációí is a korrózió-fajták közé sorolják.