a növ. szerkezeti felépítését, az alkalmazott termesztési és talajhasználati eljárások összességét foglalják össze a földművelési rendszerek. A legismertebbek: 1.ősi legelőgazdálkodás: a természetes gyep legeltetéses hasznosítása, különösebb beavatkozás nélkül. 2.Legelőváltó földművelési rendszer: a letelepedő ember a legelő egy részét feltörte, szántóként hasznosította, majd a termékenység megcsappanása után új területet tört fel. Az odahagyott szántó idővel ismét kifüvesedett, legelővé alakult vissza. 3.Parlagos földművelési rendszer: a szántással feltört területet néhány évig parlagon hagyták, majd újból művelésbe vonták és bevetették. 4.Ugaros földművelési rendszer: a parlagos földművelési rendszer fejlettebb formája, amikor a parlagot - a gyomosodás megelőzésére - művelték (fekete ugar), (nyomásos gazdálkodás) 5.Vetésváltó földművelési rendszer: úgy alakult ki, hogy az ugart is bevetették, főleg takarmánnyal. Az így eltartható növekvő állatlétszám módot nyújtott az istállótrágyázásra; pótolta a pihentetés hatását. Ebben a földművelési rendszerben alakultak ki a vetésforgók. 6.Füves földművelési rendszer: a vetésváltó földművelési rendszertől abban tér el, hogy egyes szakaszokat füvesítettek, így hosszabb tartamú füves vetésforgók alakultak ki. 7.Szabadváltó földművelési rendszer: az agrotechnika, ezen belül a kemizálás fejlődésével a talaj termékenysége mest. is fenntartható lett. A vegyszerhasználat sok esetben indokolta egyes növények (pl. kukorica) folyamatos termesztését (monokultúra), így a földművelési rendszer kevésbé ügyelt a vetésváltás elveire, főként a jövedelmezőség növelését tűzte ki célul. Az újabb kutatások szerint ez a gyak. hosszú távon árt a talaj állagának, s előmozdítja az eróziót.