egy adott helyen, hosszabb időszak (ált. néhány évtized) alatt a környezetével állandó kölcsönhatásban levő légkör egymáshoz kapcsolódó tulajdonságainak és folyamatainak a rendszere. Kialakító tényezői: 1. napsugárzás, 2. ált. légkörzés, 3. a földfelszín tulajdonságai. A nagy térségre jellemző (lehet több ezer km2) é. a makroklíma; a közepes nagyságú térségekre (ugyancsak km-ekkel mérhető, de a makroklímánál kisebb kiterjedésű)jellemző é. a mezokilma, lokálklímának v. topoklímának is nevezik; a kis térségekre (gyakran csak m2-ekkel v. cm2-ekkel mérhető) jellemző é. a mikroklíma. Az adott é.-i viszonyok mellett elérhető legnagyobb termésmennyiséget é. -i potenciálnak nevezik. É.-i övek: az é.-ot több szempont szerint osztályozzák. A földrajzi szélességen alapuló osztályozás a Nap sugárzásának a melegítő hatását veszi figyelembe (szoláris é.-i felosztás); eszerint öt é.-i övet lehet megkülönböztetni: a forró, a mérsékelt és a sarki öveket. A forró é.-öv az Egyenlítő két oldalán — az e. szélességen a Ráktérítőig, a d. szélességen a Baktérítőig — fekszik. A mérsékelt égövek a két félgömb térítői és a sarkok között terülnek el. A Nap sugarainak a beesési szöge itt az év folyamán jelentősen változik, ezért itt a hideg és a meleg évszakok váltakoznak; négy évszakra osztható; magas napállásnál nyár, alacsonynál tél van, a kettő között vannak az átmeneti évszakok, az ősz és a tavasz. A sarkköröktől a sarkokig húzódnak a sarki övek. Az egyes é.-i öveken belül lényeges eltérések lehetnek, mert a szárazföldek és a tengerek, a földfelszín magassága (hegyek, dombok, alföldek), eloszlása is nagymértékben befolyásolja az é.-ot.