a pázsitfüvek családjába tartozó, Ázsia és Afrika több táján már régóta fontos élelmiszernövény; egyebütt csak fél évszázad óta karolták fel termesztését. Gyökérzete a kukoricáéhoz hasonló, a felszínhez közel, dúsan, bojtosán ágazik szét. Szára és levele is hasonló a kukoricáéhoz. Virágzata tömött buga. Főleg idegentermékenyülő. Termékeny talajon sekély, tömött vetőágyat igényel. Magnak 60 cm-es, silónak pedig 40—50 cm sortávra fm-enként kb. 20 magot vetnek. Gyomirtáson kívül ápolásra alig szorul. Zölden, bugahányás előtt nem célszerű etetni. Vitatott vélemények szerint ilyenkor cián-hidrogént (HCN) tartalmaz, ez azonban egy-két napos fonnyasztás alatt elbomlik. Legjobb bugahányás után letakarítva, 2:1 arányban silókukoricával keverten leszecskázni és erjesztve tartósítani. Várható tömege 25—45 t/ha; ebben a silókukoricánál több tápértéket ad. Szára még magtermesztés után is eléggé lédús ahhoz, hogy silózható legyen. Ilyenkor 2—3 t/ha szem- és 20—25 t/ha szárterméssel lehet számolni. Magja többnyire szárítást igényel, de legföljebb 35—40°C-on, ennél magasabb hőfokon ill. veszít a csírázóképességéből. Nálunk két változata (a korai és a kései barna) s ezekből több fajtája terjedt el.