Az arafiókák téli világrajövetele azért különleges, mert télen jóval kevesebb a megvilágított órák száma, s inkább a nagy testű papagájfaj természetes, dél-amerikai élőhelyének fényviszonyait felidéző melegebb hónapokban lehet számítani a költésre.

 

A fiókák az odaadó gondozásnak köszönhetően jól vannak – Salkovics Dóra, aki már több fészekalj arafióka nevelőszülője volt – egy speciálisan nekik kifejlesztett táppal eteti őket. Hasonlóan a gyermektápszerhez, ehhez is vizet kell adni és felmelegíteni addig, amíg hőmérséklete olyan nem lesz, mintha az anya etetné a kicsiket. A fiókák naponta háromszor esznek, még járni sem nagyon tudnak, idejüket egy tejes ládában töltik és csak akkor hallatják hangjukat, amikor táplálkoznak.

 

 

    

A fogságban akár nyolcvan, száz évig élő arák rendkívül fejletlenül születnek, a csupasz fiókák testének nagyobbik részét a hatalmas csőr teszik ki. Ahogy napról-napra cseperednek, egyre hangosabbak és egyre fürgébbé válnak. Amikor megpróbálnak kiülni a láda szélére, beköltöznek egy kalitkába, amely erősebb és nagyobb a más papagájok esetében megszokottnál, hiszen az arák erős csőrükkel a diót is megtörik, a vékonyabb drótokat pedig pillanatok alatt szétszedik.

 

 

    

A zöldszárnyú arák Dél-Amerika trópusi esőerdeiben élnek. A hobbiállattartók kedvelt madarai, míg a szomszédok körében általában kevésbé népszerűek, hiszen hangjuk nagyon erős, sőt – zárt térben, huzamosan – emberi fülnek elviselhetetlen is lehet, hiszen a 105 decibelt is meghaladhatja, míg az egészségügyi határérték 65 decibel.

 

    

Egyedtől függ, meddig szorul rá az arafióka a pótmama segítségére: akadnak olyan madarak, melyek már félévesen képesek az önálló táplálkozásra, másokat azonban egy-másfél éves korukig is gondozóik etetnek.

    

A zöldszárnyú arák nyolcéves koruk körül válnak ivaréretté, a kifejlett példányok hossza 90 centiméter, tömegük egy-másfél kilogramm.