rendszerint kőolajból nyert, ritkábban szintetikus, nagy viszkozitású anyagok, amelyek csökkentik, esetenként meg is szüntetik az egymáson elmozduló felületek közötti súrlódást (tiszta folyadéksúrlódás), csökkentik az alkatrészek kopását. Gyakran a közöttük fejlődő hőt is elvezetik. A kenőanyagok legáltalánosabb csoportosítása szerint kenőolajokat és kenőzsírokat különböztetünk meg. A kenőolajok alapvetően szénhidrogén-származékok. A hagyományos és a gyak. osztályozás szerint az orsó-, a könnyű és a nehéz gépolajok, valamint a hengerolajok csoportjába sorolhatók. A korszerű kenéstechnika kinematikai viszkozitási indexük (KVI), vagyis hőmérsékletüktől függő változásuk szerint csoportosítja őket. Eszerint nagyon nagy, nagy, közepes és kis KVI-ű tartományokba sorolhatók. Legfontosabb jellemzőjük a viszkozitás, ami kenőképességüket alapjában határozza meg, és ami az üzemi hőmérséklet, ill. nyomás hatására változik. Egy idő után - az oxidáció, a hőbomlás és a szennyeződések miatt - elvesztik kenőképességüket, a kenőolaj elhasználódik. Élettartamuk megfelelő adalékolással meghosszabbítható. Adalékolással a kenőolaj magasabb szintű igények kielégítésére is alkalmassá válik. A kenőzsírok olyan nagy konzisztenciájú, alaktartó anyagok, amelyek kenőképességét az a kenőolaj adja, amelyet diszperz állapotú szappannal sűrítenek. Esetenként adalékokat is tartalmazhatnak. Felhasználhatóságuk jellemzői a konzisztenciájuk és a penetranciájuk. A kenőanyagok közé sorolhatók még a szilárd kenőanyagtípusok (molibdén-diszulfid, volfrám-diszulfid, grafit, néhány műanyagfajta stb.). Alkalmazásuk akkor javasolható, ha kis sebességű v. kis terhelésű, kis hézaggal illesztett csúszófelületek között összefüggő kenőfilm és kis súrlódási ellenállás a követelmény.