a pillangósok családjának tagja. Évelő, indásodó szára 60—80 cm-re le-legyökerezik és hármas levélkéket nevel. Valamivel hosszabb kocsányon ülnek a fehér gombvirágzatok, amelyek mézes illatot terjesztenek. A fehér here ismertebb formái közül a T. r. forma sylvestre vadon fordul elő, a forma hollandicum és a forma giganteum pedig termesztett változat. Egyik alakja a lódi here, amely csak nagyobb méreteiben tér el a közönséges fehér heretől. Főleg méhek és dongók porozzák meg; tojás v. vese alakú, fényes, kénsárga magjából 3—4 ül egy hüvelyben. Hátránya, hogy cianogén glikozidokat tartalmazó egyedei, főleg száraz tavaszon, elszaporodnak a legelőn. Ezért zsenge állapotban, kiváltképpen juhokkal, csak óvatosan legeltethető. (A szm. ui. kerüli a ciántól keserű mandula illatú fehér here-egyedeket.) Zöldtakarmánynak is csak virágzásban érdemes kaszálni, amikor már nem mérgező. Felfúvódást ellenben nem okoz. Agrotechnikája a vörös heréével jórészt azonos. Őszi vetése — akár búza alá — kockázatos, mert a szárazságot megsínyli. Tavasszal korán, árpa takarónövénnyel vetik. Takarmánynak v. legelőnek füvekkel társítják, magnak tiszta állományba 3—5 kg/ha vetőmaggal, 2 cm mélyre vetik. Az első növedékről herefésű v. más berendezés segítségével 0,2—0,5 t/ha magtermés takarítható be. Zöldhozama legföl¬jebb 1-2 t/ha. Díszpázsitként használatosak az új-zélandi fehér here és a skót fehér here pirosas virágú változatai.