A mi éghajlatunk alatt a nyár elején takarítjuk be a tavaszi takarmánykeveréket, a mákot, a borsót és a repcét. A legnagyobb területarányt képviselő kalászosokat
(őszi búza, őszi és tavaszi árpa, rozs, zab) júliusban, a lent ugyancsak július végén, a silókukoricát pedig fajtától is függően augusztusban vagy szeptember első dekádjában takarítjuk be. A nyáron betakarításra kerülő növények tarlóján ebben az időszakban történik a tarló ápolása. A tarlón az aratás befejeztével szalma marad
vissza, amelynek egy része bálázásra kerül, másik része viszont a szecskázóval felszerelt betakarító gép után a talajon összeszecskázva marad vissza. Tarlóhántásnak nevezzük azt a sekély (6-8, esetleg 10-14 cm mély) művelési módot, amelyre a nyár elején, illetve a nyár folyamán betakarított növények után kerül sor.

A tarlóhántás lényegesen kettő illetve három talajművelési eljárást egyesít. Az első eljárással meghatározott vastagságú talajréteget lazítunk, keverünk, esetleg forgatunk. Ezután következik a második, illetve harmadik eljárás, amellyel a megművelt talajréteg felső néhány centiméteres részét porhanyítjuk vagy tömörítjük. A tarlóhántásnál tehát nem elegendő meghatározott mélységű talajréteg lazítása, keverése vagy forgatása, hanem ehhez szorosan hozzátartozik ennek elmunkálása is, amelyet gyakran lezárásnak is neveznek. A következő növény alá végzendő talajművelési módok sorrendje általában a tarlóhántással kezdődik.

A tarlóhántás során alkalmazott eljárásokat és eszközöket több tényező figyelembevételével határozhatjuk meg. Ezek közül fontosabbak a betakarított növény alá végzett talajművelés minősége, a növénynek a talajra és a gyomosodásra gyakorolt hatása, a betakarítás körülményei, valamint az időjárási viszonyok.

Régóta ismert alapvető szabály, hogy a tarlóhántást a betakarítás után azonnal el kell végezni, és olyan eszközökkel, amelyekkel ez a talajművelési mód gyorsan, vagyis kevés időráfordítással teljesíthető.

A tarlóhántásra különböző eszközöket használhatunk. Ezek lehetnek különböző tárcsák és kultivátorok, talajmaró, hántóeke. Az elmunkálásra vagy lezárásra pedig boronákat, hengereket vagy különböző eszközkombinációkat vehetünk igénybe. Ezek közül a leggyakrabban használt eszköz a tárcsa.

A tárcsa forgó mozgást végző szerszámokkal dolgozó talajművelő eszköz. A haladási iránnyal adott szögben vontatott tárcsalevél aprítja, porhanyítja a talajt, bizonyos mértékben forgat, elvágja a növényzetet, illetve a növény- és tarlómaradványokat. Ezen kívül az ekével szemben jobb porhanyító- és keverőmnkát végez.

A tárcsás talajművelő eszközök szerkezeti felépítése egyszerű, ennek ellenére sokféleképpen csoportosíthatók. A traktor és a munkagép kapcsolata szempontjából megkülönböztetjük a függesztett és a vontatott kiviteleket.

Napjainkban szinte kizárólag a tárcsás boronákat használják. A tárcsatagok elrendezése alapján a következő felosztás lehetséges: egysoros szimmetrikus, egysoros aszimmetrikus, kétsoros X elrendezésű, kétsoros V elrendezésű.

A tárcsalevelek kialakítása is többféle lehet.
Beszélhetünk csipkés és kúpos tárcsalevélről. A csipkés tárcsalevelet a jobb rögaprításhoz, illetve a növényi maradványok biztonságosabb elvágásához használják. A csipke mintegy beékeli az eléje kerülő szárrészeket, s így azok nem csúszhatnak el az él mentén. A csipkés tárcsalevél esetén kisebb a tárcsa eltömődésének veszélye. A kúpos tárcsalevél a tárcsa hátnyomását, illetve a talaj tömörítését szünteti meg.

A tárcsás boronák általában több tagból állnak. A tagok négyszög keresztmetszetű tengelyre fűzött tárcsalevelekből tevődnek össze. Egymás közti távolságukat távtartó hüvelyek biztosítják. A tagokat két-három csapággyal függesztik a keretre. A tárcsalevelek tisztán tartása céljából homorú felületükhöz merev vagy rugós kaparólapokat illesztenek, amelyek gondoskodnak a rájuk tapadt sár eltávolításáról.

A nagy munkaszélességű tárcsás boronák merev kerettel, X vagy V elrendezésű tárcsatagokkal, hidraulikus munkahengerrel állítható, gumiabroncsozású járókerekekkel készülnek. A tárcsatagok egy vagy két helyen osztottak. Az osztás síkjában a keretrészek, a szárnyak többnyire kihelyezett hidraulikus munkahengerrel felhajthatók és így a gépek szállítási szélessége csökkenthető. A csuklós tárcsatag egyben a talajfelszín követését, az áthidalás csökkentését is lehetővé teszi. Ha azonban a tárcsa nem biztosítja a kellő mélységű talajba hatolást, a szárnyak felemelésével jelentősen növelhető a fajlagos terhelés, bár csökkenti a munkaszélességet.

A járókerekek egyben a mélységhatároló szerepét is betöltik. A tárcsák szabályozószerkezetei egyszerű kivitelűek. Feladatuk a keret szinten tartása, azaz biztosítaniuk kell, hogy az első és hátsó tárcsasor azonos mélységben járjon. Fontos szabályozószerkezet található a vonórúdon, amely csavarorsós és rugós mechanizmussal nemcsak az előbbi feladatot látja el, hanem a tárcsa rugós szabályozását, illetve lengéscsillapítását is lehetővé teszi.

A tárcsatagok szöghelyzetét a tárcsák többségén a kerethez való rögzítés áthelyezésével 12-24 fokos szögállások között fokozatosan vagy fokozat nélkül állíthatjuk.

A tárcsás boronák párhuzamos kapcsolással is működtethetők. Munkájuk más talajművelő eszközökkel (pl. fogasborona) kiegészíthető, illetve a tárcsatagok egyéb talajművelő eszközökkel vagy egyéb gépekkel kombinálhatók.

Tarlóhántás végezhető még ásóboronákkal, forgóboronákkal és talajmaróval. Az ásóboronák művelőelemei általában hajlított, két végén élezett, kovácsolt acélkések, amelyek kereszt alakban, távtartók közbeiktatásával különböző hosszúságú tengelyre vannak felfűzve. A késkereszteket összefogó tengelyeket a gép keretén rögzített konzolokban csapágyazzák. A késkeresztek a haladási iránnyal szöget zárnak be, amely szög egyes típusoknál rögzített, másoknál 15-25ş között található. Az ásóborona tagokat vontatva, a talajba hatoló művelőelemek a talajellenállás hatására elfordulnak, s közben a rögöket, tarlómaradványokat és gyomnövényeket elmetszve a talajfelszínt oldalirányban mozgatják, terítik. A forgás sebessége és ezáltal az aprítás-porhanyítás-keverés mértéke a haladási sebességtől függ. Intenzív munka, a talajművelő eszközök szokásos sebességtartományán felül 10-14 km/h sebesség esetén érhető el.
A művelőutak elrendezése alapján négy típust különböztetünk meg:

- kétsoros szimmetrikus

- háromsoros szimmetrikus

- négysoros asszimmetrikus

- különleges

A késkeresztek csak aprítást-lazítást végeznek, de nem tömörítik, nem zárják le a talajt. Ezért az ásóboronák mai modern változatain a késkereszteket tartalmazó tengelyek mögött elmunkáló-lezáró egységeket helyeznek el. Ezek az egységek egy- vagy kétsoros hengerboronák, amelyeknek a terhelése rugós vagy hidraulikus rendszerrel szabályozható.

A forgóborona lényegében nem más mint egy kerék, amelynek kerülete mentén boronafogak találhatók. A kerék ferde elhelyezése következtében csak néhány fog érintkezik a talajjal, de ezek a talajellenálás hatására forgásba hozzák a kerekeket. A forgó keréken lévő boronafogak megfelelő kerületi sebességet elérve jó hatásfokkal aprítják -porhanyítják a talajrészecskéket, és egyengetik is a talajfelszínt. A fogóboronák művelőelemei ívben hajlított kések, amelyeket oldható csavarkötéssel rögzítettek egy, a haladási iránnyal és a függőlegessel egyaránt szöget bezáró acélkorongra.

A hajtott forgóboronák függőleges tengellyel készülő rotorok, amelyeken két boronafog található, ezek egyenesek, hajlított formájúak, kör vagy kés keresztmetszetűek lehetnek. Az egymás mellett elhelyezett rotorok 90 fokos szögeltéréssel forognak, tehát a fogpályák átfedhetik egymást. Hajtásukat a traktor TLT tengelyéről, rendszerint hajtóművön át, fogaskerekek útján kapják. Így a rotorok helyzete egymáshoz viszonyítva állandó. A hajtott boronák érdekes megoldása a támolygóborona, amely egy hajtott tengelyből, a tengelyre szerelt lengőcsapágyból, valamint e csapágyhoz illesztett két-három foggal ellátott boronatagból áll. Munka közben a lengőcsapágy löketétől függő boronamozgás szolgáltatja a jobb talajporhanyítást.

A tarlóhántás lezárásának legáltalánosabban használt munkaeszközei a hengerek.

Ezeknek a feladata a felszíni vagy mélyebb talajrétegek tömörítése és a felszíni rögök aprítása. A különleges felületű hengerek a talajfelszín profilos kialakítására is alkalmasak. A tömörítőhengerek palástja sima, a rögaprítóké és tömörítőké profilos. A sima henger lemezből, hegesztéssel vagy szegecskötéssel készül. A hengervégeket lemezzel zárják le. Rájuk erősítik a tengelycsonkokat. Egyes változataik homokkal vagy vízzel feltölthetők és ezáltal terhelésük növelhető. A hengerek vontatási ellenállása a sebesség, valamint az egységnyi hosszra eső súly növekedésekor növekszik. A haladási sebesség növelésével a hengerek munkamélysége csökken, mert a képlékeny talaj tömörítéséhez időre van szükség. A gyűrűshengerekkel mélyebben, illetve jobban tömöríthetünk, mert felületi nyomásuk nagyobb. Elemei üregesek, s egy vagy két darabból öntéssel készülnek. A tengelyre fűzött gyűrűs elemeket csavaranyával rögzítik illetve szorítják össze.
Erős rögtörő hatásokkal rendelkeznek a csillag, a Cambridge-, és a Croskill-hengerelemek, amelyeket többnyire kombinálva építenek hengertagokba.

Forrás: Agrárágazat