A veszettség története, előfordulása, okozója, kialakulása, tünetei, megelőzése

VESZETTSÉG

Forrás: Agrárágazat

Az egyik legrettegettebb vírus okozta fertőző betegség, mely iránt az összes melegvérű állatfaj és az ember is fogékony. A heveny agy- és gerincvelő-gyulladás miatt szinte mindig halálos lefolyású.

Az egyik legrettegettebb vírus okozta fertőző betegség, mely iránt az összes melegvérű állatfaj és az ember is fogékony. A heveny agy- és gerincvelő-gyulladás miatt szinte mindig halálos lefolyású.

A betegség rövid története:

Alig hihető, hogy az első leírások az i.e. 2300-ból származnak (Babilon), majd már Demokritosz és Arisztotelész (i.e. 500-400) is a betegségnek a kutyaharapással való összefüggéseire hívta fel a figyelmet, noha egészen a XIX. századig olyan nézetek is voltak, hogy a betegség „spontán” keletkezhet forró ételek fogyasztása, ivóvízhiány, kielégítetlen nemi ösztönök, erős idegi izgalmak hatására. A betegség fertőző eredetét csak a XIX. sz. elején tisztázták, amikor kísérletileg állapították meg a kutya nyálának fertőzőképességét

.

A veszettség elleni védőoltást Pasteur dolgozta ki (1855), ezt nálunk Hőgyes fejlesztette tovább (1888). Az, hogy a betegséget nem baktérium, hanem vírus okozza, csak a XX. sz. első éveiben derült ki, ugyanebben az időben fedezték fel a betegség diagnózisa szempontjából döntő jelentőségű idegsejt-zárványokat is (Negri, 1903.).

A betegség előfordulása:

A XIX. sz. elején még Európában is egész veszettség-járványok dúltak, melyekben nagy számú ember halt meg, de a század vége felé már - elsősorban az állategészségügyi intézkedések eredményeképpen - javult a helyzet. Az
előfordulásban mindenesetre elég nagy a változékonyság. Míg az 1960-as években pl. Görögország, Törökország, Olaszország erősen fertőzött területnek számított, ma Skandinávia, a Brit-szigetek, az Ibériai-félsziget mellett Görögország és Olaszországnak az Alpoktól délre eső területei mentesek.

A XX. sz.-ban még Ausztrália mentes volt, ma a veszettség minden földrészen
előfordul, de más-más gyakorisággal aszerint is, hogy urbanus (települési) vagy sylvaticus (erdei) veszettségről van szó? A kutyák és macskák közvetítette urbanus veszettség a kutyák nyilvántartásával, az eb-rendeletekkel, a kóbor állatok befogásával és legfőképpen az évenkénti rendszeres, kötelező megelőző
védőoltások eredményeképpen a fejlett országokban, így nálunk is teljesen visszaszorult (jóllehet még előfordul, elsősorban a lakott területekre bemerészkedő rókák miatt), de ma is gyakori Afrikában, Ázsiában, Közép- és Dél-Amerikában valamint a Közel-Keleten. Ma Európában, így nálunk is a róka, illetve más, vadon
élő húsevők által közvetített sylvaticus veszettséggel lehet dolgunk. Egyre nagyobb szerepet tulajdonítanak a betegség terjesztésében az egyes denevérfajoknak is.

A II. világháború előtt Európában, így nálunk is az urbanusveszettség dominált, a megállapított esetek mintegy 90%-a kutya-veszettség volt.

A jelenleg is gyakoribb, sőt némely évjáratban járványszerű sylvaticus-veszettség legfőbb terjesztője és fenntartója Európában a vörös róka, Magyarországon a megállapított esetek kb. 80%-át a rókák teszik ki. Az is nyilvánvaló, hogy a rókaveszettségi esetek száma összefügg a rókák sűrűségével és életciklusával, ezért a nyári hónapokban, amikor nappal az anya kölykeivel többnyire a kotorékban tartózkodik, alig észlelünk esetet,

nyár végén, amikor a fiatal rókák „önállósodnak”, emelkedik az esetszám, a járványgörbe év elején, a január-februári hónapokban éri el csúcspontját, amikor a párzások kapcsán gyakoriak a sérülések.

Mi okozza?

A betegséget a Lyssavírus okozza. A kórokozó ellenálló képessége kicsi, a szokásos fertőtlenítőszerek perceken belül elpusztítják, 56 ^oC fölött és savas vagy lúgos környezetben sem él pár percen túl. A beszáradó nyálban néhány napig, az elhullott, rothadt állat agyában azonban több hétig is fertőzőképes maradhat.

Noha a vírus iránt az összes melegvérű állatfaj fogékony, a fogékonyság mértékében jelentős különbségek vannak: a róka, a macska, a prérifarkas, a denevér és a szarvasmarha nagyon fogékonyak, ezeknél kevésbé fogékonyak a kutya, a juh, a kecske és a ló. Legkevésbé az ember fogékony. A madarak az
emlősöknél ellenállóbbak a betegség iránt.

A vírus legtöményebben a beteg állatok központi idegrendszerében található, de a nyálban és egyes mirigyek váladékaiban is jelen van (pl. könnymirigy). A fertőzött és beteg állatok főként a nyálukkal ürítik (a nyál a lappangási idő utolsó napjaiban már tartalmazza a vírust, ezért a látszólag egészséges állat is fertőzhet), sőt a veszettségből kivételesen ritkán kigyógyuló állatok nyála a tünetek megszűnése után még kb. egy hétig fertőzhet. A tejben és a vérben időnként nem jelentős mennyiségben kimutatható, vemhes állatok magzataiba is bejuthat, de a nemi mirigyek váladékában nem szokott előfordulni, a fertőzés terjesztésében tehát a nyálnak van döntő szerepe.

Hogyan történik a betegség kialakulása?

A vírus majdnem mindig marás, harapás közben, vírustartalmú nyállal jut be a sebbe, a szövetekbe. Igen ritka eset, amikor a már meglévő sebbe kerül bele a
fertőzött vagy beteg állat nyála, még ritkább a szájon át történő vagy az aerogén (belégzéssel történő) fertőződés.

A vírus a harapás, marás helyén először az izomsejtekben jelenik meg. Az esetek többségében 2-8 hétig tartó lappangási idő nagy részében a vírus még a fertőzés helyén marad, de csakhamar a perifériás idegekbe, majd az idegpályák mentén a központi idegrendszerbe jut, ahol a fertőzés helyének megfelelő terület károsodik (leginkább a középagy és a nyúltagy). A kórokozók mind az agyvelőben, mind a gerincvelőben nagymértékben elszaporodnak, innen ismét csak az idegpályák mentén jutnak el a nyálmirigyekbe és a különböző szervekbe. A továbbfertőzés szempontjából lényeges tehát, hogy a nyál csak az agyvelő megbetegedését
követően tartalmaz vírust: kutyák nyálában 3-7 nappal, rókákéban 1-2 nappal, denevérekben pedig 10-12 nappal a klinikai tünetek megjelenése előtt már kimutatták a vírust.

Fertőző harapás, marás után sem alakul ki minden esetben betegség, csak azok mintegy 30-40%-ában. Ennek oka az, hogy kevés vírus jutott a sebbe, vagy a meginduló vérzés „kimosta” a sebet vagy a marás, harapás helyét időben
fertőtlenítették.

Milyen tünetek vannak?

A lappangási idő tág határok között változhat. Amint azt már érintettük, az esetek többségében (mintegy 3/4-ében) 2-8 hét, de lehet ennél sokkal rövidebb (5 nap) és sokkalhosszabb (200 napon túli) is.

Ez függ a fertőzéskor bejutott vírus mennyiségétől, attól, hogy a marás, harapás helye milyen távol van a központi idegrendszertől (a fejhez közelebbi sérüléseknél rövidebb), az életkortól (fiatalabb korban rövidebb).

Kutyákban leírtak már 7 és 150 napos lappangási időt is, macskákban 10 és 160 naposat, a gazdasági haszonállatok lappangási ideje az esetek közel 3/4-ében 15-45 nap közé esik és az esetek mintegy 1/5-ében 15 nap előtti vagy 60 nap utáni.

A klinikai tünetek fajokként, sőt fajokon belül fajtánként, ezen belül még egyedenként is változhatnak, de a tipikus tünetek:

Kutyán:

A betegség „szabályos” formájában három szakaszt különböztethetünk meg: az
első, nagyjából 1/2-3 napig tartó időszakban megváltozik az állat viselkedése, de néha csak annyira, hogy még a gazdájának is alig tűnik fel. Az élénk vérmérsékletű, játékos, örökmozgó kutya csendesebb, zárkózottabb, kedvetlenebb lesz, a kiegyensúlyozott, nyugodt kutya pedig nyugtalanabb, ingerlékenyebb, idegen személy vagy állat közelében támadóbb, a simogató kéz felé kap. A megszokott táplálékát visszautasítja, emészthetetlen, sőt undorkeltő anyagokat viszont mohón felfal. Gyakori a fokozott nemi ingerlékenység és az, hogy a harapás, marás helyét nyalja, harapdálja, nemegyszer szinte szétmarcangolja az állat. Egy-egy kutyán már ebben a szakaszban is megfigyelhető a nyálfolyás, a nehézkes nyelés és a víziszony.

A második, nagyjából 1-2 napig tartó szakaszban növekszik a reflexingerlékenység, az állat sokkal nyugtalanabb, idegesebb, ez az idegesség a dühöngésig fokozódik. A kutya széttépi az útjába kerülő tárgyakat, támad, ha láncon vagy pórázon van, attól mindenáron igyekszik megszabadulni, ha ketrecbe teszik, annak rácsait rohamszerűen harapdálja. Felismerhetők a „tudatzavar” jelei, hiszen az állat olyan eszközökbe, tárgyakba is beleharap, melyek fájdalmat okoznak neki, máskor úgy tesz, mintha legyek után kapkodna.

Ha otthonról megszökik, céltalanul kóborol, naponta akár 40-50 km-t is megtesz, ilyenkor ugatás, morgás nélkül belemar az útjába kerülő állatnak, az embert ellenben csak akkor veszélyezteti, ha ingerli az ilyen ebet. Ebben a szakaszban már mutatkoznak a különböző bénulások: a szemizmok bénulása kapcsán kancsalság, a garatizmok bénulása kapcsán nyelési nehézségek, később a nyelés teljes megszűnése miatt a táplálék és az ivóvíz visszautasítása, a gégeizmok bénulása kapcsán az ugatás megváltozása, rekedt, majd „vonyító” hang, a nyelvizmok bénulása kapcsán bőséges nyálcsorgás.

A harmadik szakaszra már a teljes tompultság és a bénulások fokozódása a
jellemző. A száj nyitott, az állkapocs lóg, a bénult nyelv előesik, majd a bénulások átterjednek a törzs és a végtagok izmaira is, végül az állat teljes mozdulatlanságra ítélve a betegség 5-8., ritkábban a 12-15. napján lesoványodva, a lélegző-izmok bénulása miatt elpusztul.

A lakásban tartott, vagy idomított, kemény nevelésben részesült kutyák mintegy 15-20%-ában a második, „dühöngő” szakasz kimarad, a tompult, kedvetlen állatokon csakhamar a bénulásos tünetek jelentkeznek és a betegség 4-5. napján elpusztulnak („csendes veszettség”).

Macskán:

A kutyáéhoz hasonló tünetek mellett legfeltűnőbb az, hogy az emberrel szemben igen támadó magatartást tanúsít, „fejre támad”, ugyanezt tesz a kutyákkal szemben is. Ez a kifejezetten dühöngő veszettség az esetek többségében 2-4 nap alatt elhulláshoz vezet.

Rókán:

Az állat elveszíti közismert „ravaszságát”, óvatosságát, megszelídül, bemerészkedik a lakott helyekre, a forgalmas helyekre, utakra, engedi a megfogást, simogatást, félénk, mégsem menekül az embertől. Váratlan hatásokra azonban ez a „csendes veszettség” dühöngésbe csaphat át. Rókán, de egyéb, vadon élő húsevőkben is, bénulások csak ritkán jelentkeznek, ezek az állatok rejtekhelyükre elbújva pusztulnak el.

Egyéb vadon élő húsevőkön

(nyest, borz, vadmacska stb.):

Jellemző a támadó magatartás, ezért emberre-állatra egyaránt veszélyesek. Viszonylag gyakori azonban a „csendes veszettség” is, ilyenkor félénknek látszanak, mégsem menekülnek az ember elől.

Szarvasmarhán:

Gyakori, hogy először emésztőszervi rendellenességek mutatkoznak (felfúvódás, hasmenés), az izgatottsági tünetek még enyhék, a gazdának inkább csak az állat viselkedésváltozása lesz „gyanús”, de előfordulnak feltűnő izgatottsági jelek is (pl. merev tekintet), melyek egészen a dühöngésig fokozódnak (fejrázás, toporzékolás, jászolba-ugrás, támadó hajlam). Előfordul a rekedt, hosszantartó bőgés, a fokozott nemi ingerlékenység. Később, néhány nap múlva megjelennek a bénulásos tünetek, az egyes izomcsoportok rángógörcsei, a nyelésinehézségek, a nyálfolyás. Az állat a fejét és a farkát is rendellenesen tartja, majd rendszerint felfúvódás mellett bekövetkezik a test hátulsó felének gyengesége, végül a teljes bénulás. A betegség az esetek többségében egy héten belül végez az állattal.

Értelemszerűen a legelőre alapozott húsmarhatartásnál kell fokozottabb mértékben számítani jelentkezésével, hiszen inkább itt van lehetőség a kutyák, rókák, vadon
élő húsevők általi marásokra.

A növényevő állatok, melyek húsevők harapása útján fertőződnek, nem adják tovább a fertőzést.

Juhon, kecskén

:

A juh a kevésbé fogékony emlősökhöz tartozik. A beteg juhok ingerlékenyebbek lesznek, nemegyszer támadó magatartást tanúsítanak, párzási ösztönük felfokozott, még a vemhes anyák is ugrálják egymást és társaikat, több egyed felfúvódik, hasmenős. Néhány nap múlva rendellenes fejtartásokat, merev tekintetet, egyes izmok rángógörcsét látjuk, gyakran hallunk rekedt bégetést, majd bénulásos jelenségek mutatkoznak, aminek elfekvés a vége. Legkésőbb két héten belül valamennyi beteg állat elpusztul. A beteg állatok egymást nem fertőzik.

Vadon élő kérődzőkön

:

Jellemző, hogy feltűnően barátságosak, nem menekülnek el az ember elől, „panaszkodó” hangot adnak, a támadó magatartás ritkább, néha össze-vissza rohangálnak, gyakori a fának-ütközés miatti sérülés.

Sertésen

A betegség feltűnő izgalmi tünetekkel kezdődik: nyugtalanul mozognak, ide-oda rohangálnak, a szokásosnál intenzívebben túrnak, nekimennek különböző tárgyaknak, falkában társaikra támadnak, sőt gondozójukat is megtámadhatják.

Röfögésük rekedt, majd hamarosan bénulásos tünetek mutatkoznak, ezek eredményeképpen megjelenik a nyálfolyás, állkapocs-bénulás, nehéz nyelés, végül a test izmainak bénulása után igen gyorsan, néha 24 órán belül, gyakrabban 1-3 nap alatt elpusztul az állat.

Lovon

:

A betegség gyakran kezdődik feltűnő izgalmi jelenségekkel: az állat a marás helyét erőteljesen dörzsöli, harapdálja, patáival „kapál”, gyakran vizel, kólikás tünetei vannak, nem ritkák a görcsrohamok. Egyes lovak támadóvá válnak, mások „csendes veszettségben” szenvednek. A bénulások miatt gyakori a nyálfolyás, a rekedt nyerítés, a nehézkes, később lehetetlen nyelés, majd következik a test hátulsó felének bénulása. Elhullás 2-7 nap alatt.

Baromfin:

Melegvérű állatok lévén a baromfik is megbetegedhetnek, de sokkal kevésbé érzékenyek a vírus iránt, mint az emlősök, sőt - az emlősökkel ellentétben - a betegségből egy részük ki is gyógyulhat. A tünetek ritkák: ijedősség, toll borzoltsága, nemegyszer támadó magatartás jellemzi.

Denevéren

A beteg denevérek rendellenes módon nappal is repülnek, zajokra hirtelen megváltoztatják röppályájukat, tárgyaknak nekirepülnek, közben „visító” hangokat adnak, állatokat, embereket haraphatnak meg, majd bénulásos tünetek közepette pusztulnak el.

Közegészségügyi vonatkozások

: az ember veszettsége a fejlett országokban, így nálunk is ritka, gyakoribb ott, ahol az urbánus veszettség is honosabb (pl. Törökország, Közel-Kelet, India, Afrika).

A fertőződés bekövetkezhet veszett állatok marása útján, ritkábban veszett állatok nyálának sebbe, sérült bőrre jutása következtében vagy veszett róka nyúzásakor. A lappangási idő 3-8 hét, de lehet 5 nap és lehet 8 hónap is. Tünetek: a marás vagy fertőződés helye viszket, égő fájdalom ezen a területen, általános lehangoltság, rosszullét. Később fokozott reflex-ingerlékenység, nyugtalanság, görcsrohamok, dührohamok, nyálzás, nyelési nehézségek, tarkómerevség, majd bénulások.

Igazgatási kérdések

:

A veszettség bejelentési kötelezettség alá tartozó fertőző betegség!

Veszett

az az állat, amelyen a betegség jelei, tünetei mutatkoznak, amelynek laboratóriumi vizsgálata során a veszettséget megállapították.

Veszettségre gyanús

az az állat, amelyen a betegség tünetei nem kifejezetten mutatkoznak vagy amely tünetmentes, de feltételezhetően veszett állat marta meg.

Fertőzöttségre gyanús

az az állat, amely veszett vagy veszettségre gyanús állattal érintkezett, vagy 90 napon belül érintkezhetett, továbbá az elhullott, vadon élő emlős állat.

Veszettség szempontjából aggályos

az az állat, amely embert mart meg, vagy amelynek nyála sérült bőrfelületre vagy nyálkahártyára jutott.

Kutya, macska, róka, de bármilyen állat okozta sérüléssel azonnal keressük fel a háziorvost! A továbbiak közegészségügyi és állategészségügyi rendszabályok szerint történnek (orvos-állatorvos értesítése, veszettség elleni védőoltás
ellenőrzése, esetleges karantén elrendelése stb.).

Az előzőekből is látható, mennyire fontos az eboltási könyvek adatainak pontos nyilvántartása és megőrzése!

Az előző kategóriákra különböző hatósági intézkedések vonatkoznak, az Állategészségügyi Szabályzat szerinti teendőket a hatóság rendeli el, az állampolgár feladata a reá vonatkozók maradéktalan betartása! Különösen fontos az esetlegesen elrendelt megfigyelés (14 napos házi karantén, 90 napos ebzárlat) alatti szabályok betartása!

A természetellenesen viselkedő róka vagy más vadon élő állat felbukkanását, jármű által elgázolt vagy ismeretlen okból elhullott róka tetemének tényét az illetékes jegyzőnek vagy állatorvosnak be kell jelenteni!

Óvakodni kell a fenti kategóriák bármelyikébe tartozó állat közvetlen érintkezésétől,
főként harapásától! Az állati hullát tilos lebőrözni!

Megelőzés, védekezés

:

Rendészeti intézkedések (kutyák nyilvántartása, kóbor kutyák, macskák befogása illetve kilövése,

kutyák kötelező évenkénti vakcinázása stb.).

A sylvaticus veszettség elleni védekezés a rókák számának gyérítésével (kilövéssel, kotorékok elgázosításával) nem volt túl eredményes, ennél sokkal hatékonyabb a rókák és más vadon élő húsevők szájon át történő vakcinázása, az így termelődött ellenanyagok révén a veszettségtől való megvédése csalétekbe rejtett élő, de gyengített vírust tartalmazó vakcinával. Mind a vakcinának, mind a csaléteknek számos feltételnek kellett megfelelnie. Fontos volt, hogy a vakcina emberre és állatra egyformán ártalmatlan legyen, hiszen a kihelyezett csalétket
főként a rágcsálók is megehetik, ennél is fontosabb, hogy ne kelljen tartani a vírus virulenciájának (erősségének) fokozódásától. Az első csalétek a kísérletek során a füstölt kolbász volt, ebbe fecskendezték bele a vakcinát. A csalétket kézi erővel juttatták ki, vadászok térképezték fel a kotorékokat. Már akkor látható volt, hogy ez a módszer egyrészt drága (nagyszámú munkaerő), másrészt nem eléggé hatékony (egyidőben képtelenség volt megfelelő számú csalétket kirakni, nehéz terepek, bozótos, lápos, mocsaras területek kimaradtak), ezért áttértek a repülőgépes kihelyezésre. Az első vakcinázások 1978-ban, Svájcban és Németországban történtek, a magyar szakemberek 1986-tól kapcsolódtak be az Európában a WHO-által koordinált munkába, de a gyakorlati kivitelezésre még hat évet kellett várni. Magyarországon ez a munka 1992-ben kezdődött (Dr. Koltai László, Dr. Mocsári Endre, Dr. Kerekes Bálint) az Ausztriával határos területeken, 1996 őszétől már az egész Dunántúlon így vakcináztak, majd kiterjesztették a keleti országrészre is. Csalétekként régebben a rókák által igen szívesen fogyasztott csirkefejet használták, ma a nagy-tömegben jobban előállítható húspépből, hallisztből és paraffinból készült keveréket alkalmazzák. A kijelölt területeken évente kétszer, tavasszal és ősszel négyzetkilométerenként 15-20 vakcinát tartalmazó kapszulát szórnak le repülőgépről. Nálunk erre a célra legjobban a növényvédelemből jól ismert, dupla szárnyú, AN-2 típusú gépek feleltek meg. A csalétek kiszórásával egyidőben és azt követően még két hétig ebzárlatot kell elrendelni, kutyákat, macskákat zárva kell tartani és a legeltetést is szüneteltetni kell! A vakcina emberre ártalmatlan, de ha sebbe vagy nyálkahártyára kerül (ha a csalétek feltörésével az „szétfröccsen”), akkor indokolt az érintett személy védőoltása.

Fontos a vakcinázás utáni kontrollvizsgálat annak felderítésére, hogy a csalétket felvette-e kellő számú róka és milyen az ellenanyag-titer? Ehhez az adott területről megfelelő számú rókát ki kell lőni és laboratóriumi vizsgálatnak kell alávetni.

A veszettség elleni védekezésben azonban igen fontos a széles körű tájékoztatás is!

Ennek próbáltunk most megfelelni!