Az NKI Állattani Osztályával való alkalmazotti viszonyom 30 év után szakadt meg. Bár már az egyetemi tanulás évei alatt kapcsolatban voltam az Intézettel, lévén Nagy Barnabás, az akkori osztályvezetô

Személyes vallomás a 125 éves Növényvédelmi Kutató Intézetről

Forrás: Növényvédelem

Az NKI Állattani Osztályával való alkalmazotti viszonyom 30 év után szakadt meg. Bár már az egyetemi tanulás évei alatt kapcsolatban voltam az Intézettel, lévén Nagy Barnabás, az akkori osztályvezetô szakdolgozatosa, mégis úgy érzem, hogy az NKI-ba kerülésemben a szerencse is közrejátszott.

A rovarokkal való kísérletezés lehetôsége nagyon vonzott, ezért még az akkori egyetlen lehetôségnek, az asszisztensi állásnak is örültem, és így elkerültem a nem kívánt tanárkodást is. Az utóbbihoz, a Párkák „jóvoltából” azonban mégis csak visszakanyarodtam az elmúlt évtizedben. Igaz, egy magasabb fokon, aminek elérésére az ismeretek hiányának szorító kényszere (hiúság és „irigység” által is motiválva), valamint az ELTE Állatrendszertani és Ökológiai Tanszékének munkatársai ösztönöztek.

Az irigységet az általam ismert egyetemi oktatók impozáns, koherens és az összefüggésekre kiterjedô tudása váltotta ki, mely szemben állt az intézeti igazgyöngy-gyûjtögetés lassú és fáradságos útján megszerzett mozaik-ismeretekkel, amelyek egyre szûkebb ösvényekre vezettek. Tudom, hogy a célok is eltérôek, de az utóbbi rendszerint nem nyújt elég széles rátekintést egy tudományterületre, gondoltam, éppen azt, amit az egyetemi oktatás lehetôvé tesz, sôt kikényszerít.

Nem bizonyult helyes döntésnek, hogy az egyetemi oktatást a kutatással felcseréltem. Szélesebb tudományterületi áttekintéshez jutottam ugyan, de ettôl nem lettem boldogabb. Mindkét szemlélet jogos és szükséges.

A kisebb közösségekben kialakuló családias és baráti légkört semmi sem képes pótolni. Az egyetem óriási gépezetében teljesen elvész az egyed, hacsak nem kimagasló képességekkel áldotta meg a természet, vagy arroganciája teszi nevezetessé. A hely szelleme és filozófiája is más: a hallgató a legfontosabb, minden ennek van alárendelve. Folyamatos munkáról szó sem lehet, annak háttérfeltételei sem adottak, legalábbis számomra. Munkát, a körvonalazott okok folytán, csak abban az alma materemben végezhetek, amely kutatót faragott belôlem, az idôsebb és hasonló korú kollégák gondos útmutatásának, segítô kezének és a magam erôfeszítései által megteremtett kutatási feltételeknek köszönhetôen. Most az Intézettel speciális és anyagi kényszerek következtében, a merkantil szellem bizonyos vonásait sem nélkülözô kapcsolatom van. Hogy ez meddig tarthat így, nem tudhatom, de még ebben a formájában is vonzó lehetôségeket jelent.

Az nem egészen világos, hogy miféle szocializációs folyamatok szublimációjaként jelenik meg egy adott szakterület iránti, az egy életre szóló elhivatottság. A kezdô kutató útkeresését, tudatos vagy tudattalan módon, példaképek, meghatározó személyiségek segítik. Bizonyára mások szemében is, számomra mindenképpen, Jermy Tibor jelentette azt a tudós példaképet, akinek – ma már tudom – közelébe sem sikerült jutnom, nemhogy túllépnem. Igényessége, összefüggéslátása, munkabírása, baráti szeretete, segítôkészsége, türelme és ötletessége olyan áhított vonások voltak, melyeket megközelíteni lehetett, de elérni sohasem. Szerencsésnek érzem magam, hogy irányításával válhattam kutatóvá és, hogy olyan kutatási terület felé fordította érdeklôdésemet és aktivitásomat, amelyet az érintett szervezetek (a növényevô rovarok) óriási fajszámát és a táplálkozási hálózatokban betöltött szerepét tekintve ma is csak hiányosan ismerünk, emiatt számtalan téma vizsgálatára ad alkalmat.

A gazdasági jelentôség és növényvédelmi módszer kutatásának kérdésétôl a tápnövénykapcsolatok evolúciójáig a témák kimeríthetetlen tárháza állt rendelkezésre. Azt hiszem, hogy elsôsorban ennek az egész életre szóló iskolának köszönhetem pályázati és publikációs tevékenységem – mindazonáltal elég szerény – eredményességét. De nem hagyhatom említés nélkül a volt kollégákat, akikre ugyanilyen tisztelettel emlékezem: Szelényi Gusztáv, Reichart Gábor és Szalay-Marzsó László.
A napi kapcsolat, a gyakori beszélgetések bôvítették ismereteimet. Külön ki kell emelnem a Júlia-majori telep és tágabb természeti környezete által nyújtott lehetôségeket, ahol a magamfajta érdeklôdésû kutató megtalálta apró örömeit. Kimondottam szerettem ezt a környezetet, és sohasem éreztem fárasztónak kijárni oda. 1973-tól, a telep megnyitásától kezdve, néhány éven át, szinte az egész épület az ott dolgozó, viszonylag kis számú kutató rendelkezésére állt, így ez talán életem egyik legproduktívabb idôszakává vált. Egyidejûleg lehetett megfigyeléseket végezni a telepet körülvevô erdôkben, kísérletezni agrárterületen, vagy éppen pontos méréseket kivitelezni a laboratóriumban. A környezet által kínált sokféle téma volt az az adomány és egyben intellektuális kihívás, ami az ismeretszerzés örömét folyamatosan fenntartotta.

Az emberi élet egyik sajátos sorscsapása a beteljesületlen vonzalom, melynek tárgya elérhetetlen.
Egy kutató életében ilyen az újabb és újabb ismeretek megszerzésére irányuló vágy és a különféle okok következtében korlátozottá váló megismerési lehetôség viszonya. De ez sarkallja újabb erôfeszítésekre is.

Budapest, 2005. november
Szentesi Árpád
ELTE, TTK

Növényvédelem 41 (12), 2005