A napraforgó elôveteményeként kerülendô a repce, a mézontófû, a mustár és minden olyan növényi kultúra, amelynek kórokozói és kártevôi megegyeznek a napraforgóéval. Kedvezô és általánosan elfogadott elôveteményei lehetnek az ôszi kalászosok, a korán lekerülô kukorica, a cukorrépa (elsôsorban a kedvezô talajállapot miatt) és a borsó. Alapvetô szempont, hogy a napraforgót megelôzô növény megfelelô kultúrállapotú, s lehetôleg gyommentes legyen. A különbözô kórokozók jelenléte (és felszaporodása) miatt ajánlatos, hogy a napraforgó lehetôleg 5 év múlva kerüljön önmaga után!
A megfelelô fajta (hibrid) kiválasztása. E tekintetben Magyarországon 2005-tôl a már államilag minôsített 109, ill. az EU-ban minôsített 1100 (!) hibrid közül választhatnak a termelôk. A nagyobb területen (200–250 ha) gazdálkodók részére ajánlott eltérô genotípusú, kórtani toleranciájú és tenyészidejû, ún.„hibridcsomagok”
összeállítása. Ezáltal jobban kivédhetô az egy idôben megjelenô kórokozók totális kártétele. A fajták (hibridek) megválasztásakor ma már lehetôség van Sclerotinia-, Phomopsis-, Plasmopara- és az Orobanche-rezisztens hibridek kiválasztására is. A gyomokkal erôsen fertôzött területeken a 2005. évtôl a termelôk már a gyakorlatban is megismerhetik az ún. biotechnológiai nemesítési eljárások eredményeként létrehozott tribenuron-metil-rezisztens, illetve imidazolin-rezisztens, ún. IMI hibrideket.
Ez utóbbi hibridek alkalmazása azzal az elônynyel is jár, hogy „gyakorlatilag fitotoxicitási veszély nélkül lehet viszonylag széles spektrumú
– egyébként napraforgóban nem használatos
– herbicideket állományukban, posztemergensen
kijuttatni.”
Ugyancsak kedvezôek a tapasztalatok a Magyarországon elôforduló peronoszpóra (Plasmopara halstedii) rasszokkal szembeni rezisztens, ún. PR. hibridekkel kapcsolatban is.
A napraforgó vetése elôtt „beérett”, aprómorzsás talajszerkezet és igényes talaj-elôkészítés, illetve talajvizsgálaton alapuló tápanyagellátás. A talajvizsgálatokkal egy menetben ajánlatos meggyôzôdni a talaj szklerócium- és gyommagtartalmáról (pl. tömény sós vízben történô kiválasztással), az esetleges klór-amino-triazin herbicidmaradvány értékérôl (bioteszt fehérmustár- v. napraforgóvetéssel, ami különösen bérelt földterületeken döntô jelentôségû), illetve a talajlakó kártevôk mennyiségérôl és megközelítô faji összetételérôl.
A talajlakó kártevôk közül a napraforgót különösen a cserebogarak pajorjai pusztítják. A vetés elôtt – a talajfelvételezés során – mindig meg kell határozni a terület átlagos fertôzöttségét.
Ha ez az érték az említett fajok esetében 1m2-en 2–3 db L1-2 vagy 1 db L3-as lárva, akkor feltétlenül védekezni kell. Erre a célra kiválóan alkalmasak, pl. a klórpirifosz, a terbufosz, a teflutrin, a karboszulfán és a karbofurán hatóanyagú készítmények, különösen a fiatal lárvák ellen. A teljes felületen történô talajfertôtlenítések eredményességének alapvetô feltétele, hogy a kezelést csak akkor kell végrehajtani, amikor a pajorok már a felsôbb talajrétegekben, illetve a vetés mélységében tartózkodnak. Gyakran elôforduló technológiai hiba a talajfertôtlenítô szerek túl korai kijuttatása, amely egyben hatásukat is megkérdôjelezi.
Ezt elkerülendô, ajánlatos a napraforgó talajfertôtlenítését a vetéssel egy menetben, sorba kijuttatott talajfertôtlenítô szerekkel elvégezni.
A talajból fertôzô fehérpenészes szár- és tányérrothadás ellen lehetôségünk van hiperparazita gomba (Coniothyrium minitans) biológiai növényvédô szerként való alkalmazására. A készítményt a vetés elôtt 2–3 héttel kell a talajra permetezni, s 4–5 cm mélyen a talajba dolgozni. A biopreparátum talajfertôtlenítô szerekkel, ill. mûtrágyával együtt nem juttatható ki.
A vetés
A vetés mélységéig kertszerûen elmunkált talajban a vetést – a talaj 8–10 cm-es talajrétegében tartósan mért 10–12 °C talajhômérsékleten – általában április 10–20. között végzik. A talajlakó kártevôk mellett, a talajból támadó kórokozók (Plasmopara halstedii, Sclerotinia sclerotiorum, Septoria helianthi stb.), illetve a vegetáció során az elôzô évi vetômag-szaporító táblán a kaszatokon megtelepedô v. kontaminációval a kaszatokra felvitt kórokozók (Botrytis cinerea, Alternaria spp., Rhizopus spp.) ellen vetômagcsávázás szükséges.
Erre kiválóan alkalmas, pl. a metalaxyl-M (mefenoxam), a benomil, a mankoceb, illetve a karbendazim hatóanyagú fungicidek megfelelô arányú kombinációja. A metalaxil hatóanyagú, igen jól bevált csávázó szerek várható korlátozásával Európa-szerte megindultak a vizsgálatok olyan fungicidekkel is, mint pl. az etahaboxam hatóanyag, amely a Plasmopara „rezisztencia törésben” mutat igen kedvezô laboratóriumi eredményeket. A gombaölô szeres csávázás mellett – annak kiegészítéseként – egyre inkább terjed az inszekticides csávázási eljárás is. E vetômagüzemekben központilag végrehajtott csávázási eljárásnak a hatása kétirányú.
Egyrészt a talajnedvesség hatására elgázosodik, a csírázó kaszat és a fiatal gyökérzet köré mérgezô gázburkot képez, másrészt a gyökéren keresztül felszívódva védelmet nyújt azokon a növényi részeken is, ahol a gáz hatása egyébként nem érvényesülne. A drótférgek és a barkókártevôk ellen többek között az acetamiprid, az imidakloprid és a bifentrin hatóanyagú rovarölô szeres csávázó szerrel vannak kedvezô tapasztalataink.
Csírázás és kelés
A napraforgó termesztéstechnológiájának a legdöntôbb, a betakarításkori növényállományt leginkább meghatározó sarkalatos pontja, az optimális kelés feltételeinek megteremtése. A csírázó kaszatokat már a talajban „kivájja” a varjú és a fácán, a szikleveles növénykéket fogyasztják a galambok, a gerlék és a hörcsög. A legnagyobb kárt azonban a különbözô barkófajok okozzák. Leggyakrabban a kukoricabarkó, a hegyesfarú barkó és a feketebarkó, valamint a kendermagbogár.
A barkókártétel napraforgóban nagyon gyakran vezet – újravetést is igénylô – súlyos tôhiányhoz. Legsúlyosabb károkat e tekintetben a kukoricabarkó okozza. A hatékony védekezésre ebben az idôszakban fipronil és klórpirifosz hatóanyagú készítmény alkalmas. A védekezés küszöbértéke a sziklevelek felületének 20%-os elvesztése!
4–6 pár lombleveles fenológiai stádium
Ebben az idôszakban kezdik szórványos betelepedésüket a napraforgó-állományba a sárga szilva-levéltetû populációi. Különösebb kártételt ekkor azonban még nem okoznak, így a vegyszeres védekezés szükségtelen.
6–8 pár lombleveles fenológiai stádium
Ilyenkor települ be tömegesen a sárga szilva-levéltetû. A különbözô mezeipoloska-fajok betelepülése is ekkor kezdôdik. Ha egyedszámuk meghaladja a veszélyességi küszöbértéket, acetamiprid, tiakloprid, lambda-cihalotrin, deltametrin vagy triazamát hatóanyagú inszekticidekkel permetezhetünk. A kórokozók közül a diaportés szár- és tányérrothadás, illetve a fehérpenészes szártô-, szár- és tányérrothadás korai tünetei megjelenhetnek. (A különbözô vegyszergyártó cégek erre az idôpontra javasolják a diaporte elleni elsô preventív védekezést. Mi ezt késôbbi idôpontban ajánljuk.) Ebben a fenofázisban alkalmazhatjuk elônyösen a termésfokozó és olajtartalom-növelô hatású bórtartalmú lombtrágyákat is.
A „csillagbimbós” fenológiai stádium
Folytatódik a sárga szilva-levéltetû tömeges betelepülése. A fiatal napraforgólevelek erôsen torzulnak, fejlôdésükben lemaradnak, felületükön sárga foltok jelennek meg. Ugyancsak ekkor települnek be a napraforgóba az április közepén, május elején kifejlôdô fekete répa-levéltetû szárnyas nemzedékének egyedei is. Ez a korai fertôzés a legveszélyesebb. Az ilyenkor megtámadott növény megfelelô védelem hiányában elpusztulhat. Különösen súlyos károkat okoz a sárgulás (beat yellow) csoportba tartozó vírusok terjesztésével. Ugyancsak ez a faj terjeszti napraforgón a paradicsomrügy-burjánzás vírust (TBBV) is.
A mezei poloskák ekkor kezdik meg tojásrakásukat a napraforgó levélnyelébe, szárába és a fészekpikkelyekbe, parásodó sebeket okozva. Ebben a fenológiai stádiumban keresik fel a napraforgóvetéseket a különbözô bogáncscincér-fajok, elsôsorban a sárgagyûrûs bogáncscincér. Az imágók az érési táplálkozásuk során hámozgatják a szárat és a levélnyelet. Tojásrakási helyük (különösen a szárban) utat nyit a rizópuszos tányérrothadás kórokozójának is, gyakori szárdôlést okozva. Ekkor támadják a napraforgó levélzetét a májusi, a zöld és rezes cserebogár, az ország déli, homokos területein a keleti cserebogár imágói. Száraz idôszakban már megkezdheti a tojásrakást a gyapottok- és a káposzta-bagolylepke nôsténye is. Ugyancsak ekkor okozhatnak tömeges és elhúzódó kártételt a muszkamoly 1. nyári nemzedékének lárvái.
Megjelennek a napraforgó-szádor „B” (az ún. „vad” rassz) korai rasszpopulációi.
E fenológiai stádiumban a védekezés alapját elsôsorban a levéltetvek és a mezei poloskák elleni vegyszeres védekezés jelenti. E célra többek között az acetamiprid hatóanyagú méhkímélô inszekticiddel kapcsolatban vannak kedvezô tapasztalataink (amely egyben a lombrágó hernyók ellen is igen hatékonynak bizonyult).
Ugyancsak ebben az idôszakban javasolható a triazamát, a malation, a lambda-cihalotrin + pirimikarb, és az indoxakarb hatóanyagú készítmények használata is. Erôs cserebogár-kártétel esetén a béta-ciflutrin + oxidemeton-metil, a tiakloprid, és az alfametrin hatóanyagú inszekticidekkel védekezhetünk eredményesen.
A kórokozók közül a korai diaportés szár- és tányérrothadás, az alternáriás és a fómás betegségek, a korán megjelenô fehérpenészes szár- és tányérrothadás, illetve a szürkepenész (levél-, levélnyél- és bimbófertôzés) ellen szintén ebben a fenológiai stádiumban védekezhetünk eredményesen.
Erre a célra többek között; a fluzilazol + karbendazim, v. ciprokonazol + karbendazim, azoxistrobin, flutriafol + karbendazim, vinklozolin + karbendazim, prokloráz, prokloráz + karbendazim, trifloxistrobin + ciprokonazol, mankoceb, illetve a TMTD és a procimidon stb. hatóanyagú fungicidek használhatók eredményesen.
Virágzás
A virágzás idôszakában tömegesen települnek be a táblákba a mezeipoloskák és a vörösfoltos bodobács imágói. Egyes években ekkor kezdi a tojásrakást a gyapottok-bagolylepke is.
Ezek hernyói június–júliusban okozhatnak tömeges kártételt. Látványossá válhat ebben az idôszakban a muszkamoly és más bagolylepkefajok, hernyók kártétele is. A sárgagyûrûs bogáncscincér lárváinak kártétele nyomán – elsôsorban a tábla szélein – gyakori a szárdôlés. Ilyenkor rághatják „rongyossá” a leveleket a zöld és a rezes cserebogár, helyenként a pusztai, illetve a kalló (csapó) cserebogár, valamint a zöld lombszöcske imágói is. Alkalmi károkat okozhatnak a kukoricabogár imágói a pollen fogyasztásával, illetve a bibék károsításával.
Ekkor lepik el tömegesen a virágzó napraforgótáblákat a sárga szilva-levéltetû, illetve a fekete répa-levéltetû vegyes populációi is. A csöves virágokban megtelepedô fekete répa-levéltetû teljes sterilitást okoz. Ellenük a méhekre nem veszélyes tiakloprid, indoxakarb, pirimikarb és triazamát hatóanyagú, illetve a méhkímélô technológiával kijuttatott: acetamiprid, tiametoxam, foszalon, deltametrin, alfa-cipermetrin és lambda-cihalotrin hatóanyagú készítményekkel védekezhetünk eredményesen. A napraforgót súlyosan károsító kórokozó gombák (Diaporthe helianthi, Sclerotinia sclerotiorum, Botrytis cinerea stb.) ellen a – virágzás kezdetén vagy közvetlenül a végén – védekezhetünk eredményesen repülôgépes vagy hidas traktoros kijuttatási technológiával (az ajánlott fungicid hatóanyagokat lásd a csillagbimbós fenológiai stádiumnál).
Itt ismételhetjük meg a termésfokozó és olajtartalom-növelô bórtartalmú lombtrágyák rovar-és gombaölô szerrel kombinált kijuttatását is.
Citromérés
Ebben a fejlettségi állapotban a legintenzívebb a napraforgó kártevôinek, illetve a kórokozóinak a betelepülése a napraforgótáblába. A citromérés kezdetekor fokozódik a mezei poloskák szívogatása. A kaszatok színezôdésének idôszakában azonban szerepüket az erôsebb szúró-szívó szájszervû bodobácsfajok veszik át.
A kaszat „vállán” okozott súlyos kártételük hatására a kaszat bélállománya bezöldül (ez a körülmény az exportra szánt étkezési és madáreleség-tételek kizárását vonhatja maga után). E fenofázisban a gyapottok- és a káposzta-bagolylepke nyári, illetve a napraforgómoly 3. nemzedékének hernyói kezdik meg kártételüket.
A gyapottok-bagolylepke hernyói kezdetben a barnuló csöves virágokkal, majd az érô kaszatokkal, késôbb a tányér szivacsos állományával táplálkoznak. Kártételük nyomán súlyos rizópuszos, szürke- és fehérpenészes tányérrothadás léphet fel. A napraforgómoly 3. nemzedékének hernyói elsôsorban az „idôben megcsúszott” vetések (május eleje és közepe) növényállományainak tányérjait károsítják (függetlenül attól, hogy a kaszatoknak van-e páncélrétegük). Az ellenük való védekezésre többek között az acetamiprid, az indoxacarb, a lambda-cihalotrin, a deltametrin, a béta-ciflutrin + oxidemetan-metil és a tiakloprid hatóanyagú inszekticideket használhatjuk eredményesen.
E fenológiai stádiumban védekezhetünk eredményesen a rizópuszos tányérrothadás ellen, a kezdeti tünetek megjelenésekor (habzó, fehér, alkoholtartalmú „pamacsok” a levélnyélen, a száron, illetve a tányéron), ha a fenti inszekticideket valamilyen hatásos gombaölô készítménnyel kombináljuk (a keverhetôségre ügyelnünk kell!).
Érés
A napraforgó fiziológiai érése a kaszatok 30%-os kaszatnedvességénél következik be. Ebben a stádiumban a csöves virágok a tányérokból „kipotyognak”, a verebek és a balkáni gerlék megkezdik kártételüket. A korai érésû (és korán vetett) hibridek egy része nem igényel vegyszeres állományszárítást (defóliálást v. deszikkálást), az ún. „zöld száron érô” hibrideknél azonban ez a technológiai mûvelet nem hagyható ki. Az alkalmazott készítmények tekintetében a szakma megoszlik az ún. „érésgyorsító” és a „herbicid hatású” készítmények elônyei és hátrányai tekintetében.
Alapvetô követelmény azonban, hogy az „érésgyorsító” készítményeket a kaszatok 30–32%-os nedvességtartalmánál, a herbicid hatású készítményeket azok 25–28%-ánál (ún. cseppnehezítôvel kiegészítve) ajánlatos kijuttatni az olajtartalom-csökkenés veszélye nélkül. Az érésgyorsító ún. „regulátor” készítmények közül a dimepitin és a glufozinát-ammónium, az ún. „herbicid hatású” készítmények közül pedig a diquat-dibromid + nedvesítô szer, a bromoxinil, illetve a glifozát hatóanyag-tartalmú készítmények használhatók eredményesen.
Növényvédelem 41 (7), 2005
Forrás: Növényvédelem
