Bejelentkezés  |  Regisztráció  | 2017. Június 27. Kedd - László
hirdetes
 | Szerző: Dr. Zsombik László – Szabó András
címkék:

A napraforgó növényvédelmének fontosabb szempontjai

hirdetes
A napraforgó hazánk növénytermesztési struktúrájában egyre kiemeltebb szerephez jut. Ennek oka elsősorban abban keresendő, hogy a növény alkalmazkodóképessége kiváló, ezáltal a gyengébb adottságú területeken is eredményesen termeszthető. Mindemellett termesztése kevés speciális gépet igényel, az utóbbi években újra növekvő termésbiztonság kiszámíthatóbbá és tervezhetőbbé teszi e növényt.
 

 

Népszerűségét jól jelzi, hogy az elmúlt 4 évben a vetésterület nem csökkent 470.000 ha alá, ugyanakkor a termésátlag országos szinten meghaladta a 2,0 t/ha-t, ezzel az eredménnyel ismét Európa elitjébe kerültünk, az elmúlt két évben a jelentősebb napraforgó termesztő országok sorában az 1-2. helyet foglaltuk el a termésátlag tekintetében.

 

A napraforgó betegségei a termésbiztonság legmeghatározóbb tényezői egyes évjáratokban. Évente kisebb-nagyobb károkat okozva megjelenik az állományokban az alternáriás levél- és szárfoltosság, illetve egyre súlyosabb károkat okoz az utóbbi években a hamuszürke szárkorhadás is, mely elsősorban aszályos években lép fel. A szürkepenészes szár- és tányérrothadás csapadékos években jelentkezik elsősorban. A szárfoltosságok közül a fekete vagy fómás szárfoltosság az utóbbi években állandóan fellép az állományokban és változó mértékben károsít.

hirdetes

 

A fehérpenészes szár- és tányérrothadás hazánkban közönséges kórokozó, termesztett kétszikű növényeink többségén előfordul és károsít. A napraforgónál kiemelt jelentőségű ez a betegség, mivel a legnagyobb károkat ebben a kultúrában okozhatja. Jelentőségét tovább növeli, hogy az ellene való védekezés nem egyszerű, leginkább a megfelelő vetésváltással történő megelőzés vezethet eredményre. Azonban nem csak a napraforgó önmaga utáni legalább 5 éves vetési tilalmát kell betartani, hanem ebben az időszakban a fehérpenész és szürkepenész egyéb gazdanövényei (pl. repce, burgonya) sem kerülhetnek ugyanarra a táblára. A fertőzött tányér rostjaira esik szét (1. kép), a talajra hull a kórokozó kitartó képleteivel együtt, melyek 5 évig megőrzik fertőzőképességüket.

 

A 2005-2006. évek jól bizonyították ezen kórokozó veszélyességét, az augusztusi időszakban látványos károkat okozott a napraforgó állományokban. Így az idei évben is – a nagy mennyiségben visszamaradt fertőzési forrásnak köszönhetően – fel kell készülni a tányérbetegségek elleni védelemre, melyet a légi kijuttatás mellett hidas traktorral is jó minőségben lehet kivitelezni. A tányérbetegségek kialakulásában döntő fontosságú az augusztusi időszak csapadékossága, illetve a hibridek fogékonysága között is különbségek vannak. A kórokozó elleni védekezésben a készítményeket úgy kell megválasztani, hogy felszívódóak legyenek, lehetőleg minél hosszabb hatástartamúak és a tányérbetegségek mellett a szárbetegségek ellen is bizonyos mértékű védettséget adjanak. A kijuttatás időpontjának megválasztásánál fontos szempont, hogy virágzás kezdetétől kijuttathatók ezek a készítmények, lehetőleg a virágzás első felében juttassuk ki. Kijuttatástechnikai szempontból fontos, hogy megfelelő lémennyiséggel permetezzünk, apró cseppekkel a kedvező fedettség és a minél hatékonyabb felszívódás érdekében.

 

Igen rövid idő alatt a napraforgó egyik legjelentősebb kórokozó szervezetévé vált a „klasszikus” kórokozók mellett a diaportés szárfoltosság és -korhadás. Az általa okozott tünetek nagymértékben jelentkeznek a terméseredményekben, hiszen az asszimiláló-felület csökkentése, a szállítószövetek károsítása mellett a szilárdító szövetek pusztulása nyomán a szár eltörik, a tányér betakaríthatatlanná válik (2. kép). E kórokozó 1999 óta jelentősebb károkat csak elszórtan okozott, azonban már 2005-ben is egyre nagyobb mértékben ütötte fel fejét.

 

A kórokozó potenciális veszélyessége miatt fel kell készülni az ellene való védekezésre, melyben nagy szerephez jut az előrejelzésre alapozott megelőző védekezés, amit szántóföldi géppel, a napraforgó jelentős károsítása nélkül is el lehet végezni addig, amíg az erőgép a növényt nem töri.

 

A napraforgó egyik leggyakoribb betegsége volt a napraforgó peronoszpóra, amely súlyos károkat okoz. Hazánkban a hibridek kórokozóval szembeni rezisztenciája megfelelő, azonban az ilyen irányú nemesítést nehezíti, hogy a kórokozó folyamatosan újabb rasszokat képez. Az első tünetek már csírakorban jelentkeznek, a sziklevelek színén sárgulás, a fonákon kékesszürke vagy piszkosfehér penészgyep jelenik meg. Súlyos fertőzés esetén a csíranövények elpusztulnak, de jellegzetes tünet a napraforgó törpülése és ellevelesedése is. A kórokozó az idősebb növények alsó levelein tipikus peronoszpóra tüneteket mutat (a levél színén olajfolt, a fonákon fehér színű penészgyep). Rezisztens hibridek termesztésével a kórokozó jelentősége nagymértékben csökken, azonban az újabb rasszok megjelenése megnehezíti a rezisztencia nemesítést. A betegség elleni védelem másik módja a kaszatcsávázás, szisztemikus hatású gombaölő szerrel, melyet a vetőmag előállító üzemekben központilag végeznek. Fontos az 5-6 éves vetésváltás betartása és az árvakelések megsemmisítése.

 

A napraforgót a talajlakó kártevők (drótférgek, pajorok) nagymértékben károsíthatják. Kelés időszakában a fekete barkó és a hegyesfarú barkó rághatja meg a szikleveleket elsősorban száraz meleg tavaszokon. A rágcsálók közül a mezei nyúl és a mezei pocok okozhat tarrágásával nagy károkat. A poloskák közül a lucernapoloska okozhat szívogatásával nagyobb szemveszteséget.

 

A molyhos mezeipoloska Magyarországon mindenhol előfordul, napraforgón az egész tenyészidőszakban károsíthatja a leveleket, szárat, virágzatot és a termést. A napraforgó kelése után a csíranövények és a fiatal napraforgótövek levelei deformálódnak. A nőstény egyedek a tojások lerakása előtt tojócsövükkel hosszanti sebet ejtenek a száron és a levélnyélen. Ezeken a sebeken szövetburjánzások keletkezhetnek. A bimbókezdemények közepén is szívogatnak, az érés első fázisában lévő kaszatok a szúrás nyomán léhák lesznek, későbbiekben csökken az ezerszemtömeg és az olajtartalom.

 

A sárga szilva-levéltetű rendszeresen, jelentős mértékben károsítja a napraforgót. A megtámadott levelek besodródnak, megkeményednek, idő előtt lehullanak. A hajtás torzul, növekedése megáll. Nyár végén második, jelentős népessége alakul ki, főleg a napraforgón. A június végén beköszöntő nagy meleg hatására gyakran erőteljes levéltetű fertőzöttség észlelhető a korábban vetett állományokban. Ellenük a preventíven alkalmazott gombaölőszeres védekezéssel egymenetben kijuttatott felszívódó rovarölő szerekkel eredményesen védekezhetünk. A szívókártevők közül június végén megjelentek a poloskák is, melyek a csillagbimbós állapottól kezdődően a növény legzsengébb részein – így elsősorban a tányérkezdeményen – szívogathatnak. Amennyiben e két említett kártevő ellen védekezés szükségessé válik már virágzó állományban, a tányérbetegségek elleni védelemmel együtt, a méhkímélő technológia előírásait szigorúan be kell tartani.

 

A 2006. év egyik jelentős problémája volt egyes termőterületeken a napraforgó korai fejlődési szakaszában a mezei nyúl által okozott rágás. Elsősorban a lucernával szomszédos állományokban, táblákon a vetett terület akár 40-50%-án is tarrágást okoztak. A kártétel ideje a kultúrnövény szik-kétleveles állapota, ilyenkor a tenyészőcsúcs és a sziklevelek elfogyasztásával a növény végzetes pusztulását okozza. Sok esetben a rágás teljesen a talaj szintjéig megtörténik, az elszáradt csonk így a talaj felszínén szabad szemmel alig látható, csak a tőhiány a felületesen látható kár. Mindemellett a tarrágott részeken a növény árnyékoló hatása csökken, ezáltal a gyomosodás mértéke is jelentősen megnő ezekben az állományokban.

 

A gyomnövényzet összetételét nagymértékben meghatározza a vetés ideje, ugyanis a vetőágy-előkészítés talajmunkáival egyidejűleg elpusztítjuk a korábban kicsírázott gyomnövényeket. Minél korábbi a vetés, annál kevesebb gyomot tudunk a talajmunkákkal elpusztítani.

Legnagyobb tömegben a T3-as és a T4-es életformacsoportba tartozó egy- és kétszikű fajok fordulnak elő. Az előbbi csoportból a vadrepce és a repcsényretek, az utóbbiból a muharfajok, a kakaslábfű, a pirók ujjasmuhar, a disznóparéjfélék, a libatopfélék, és a keserűfűfajok találhatók meg tömegesen. Az évelők sorában a G1 csoportba tartozó fenyércirok, valamint a G3 életformájú apró szulák és a mezei aszat okozhat gondot.

 

A napraforgóban a veszélyes, nehezen irtható fajok különösen nagy gondot okoznak, ezek közül is kiemelkedik a parlagfű, melynek visszaszorítása széleskörű szakértelmet és gyakorlati tapasztalatot igényel. A nehéz irthatóságot az okozza, hogy ez a gyom melegigényes, így csak késő tavasszal kel, amikor a preemegens készítmények már hatásukat vesztik. Mindemellett képesek mélyről is csírázni. Itt kell megemlíteni a csattanó maszlagot és a vadkendert. Egyes területeken az olasz szerbtövis és a selyemmályva okozhat nagy problémát az előzőekben említett okok miatt.

 

Kardinális kérdés a napraforgó termesztésében a hatékony gyomirtás. Ennek fő problémáját a későn kelő, melegigényes gyomnövények (szerbtövis, vadkender, csattanó maszlag, selyemmályva) jelentik. Ellenük a preemergens készítmények – főként, ha a hatáshoz szükséges bemosó csapadék mennyisége is kevés – sok esetben kevésbé hatékonyak. E probléma megoldásában juthatnak jelentős szerephez azok a technológiák, melyeknél a hibrid toleráns az adott posztemergens gyomirtószerre. Ezeknél a technológiáknál azonban nem szabad elfelejteni, hogy a posztemergens készítmények csak a megfelelő toleranciával rendelkező hibrideknél használhatók, más esetben a napraforgó is kipusztul. 2006-ban az időben vetett és preemergensen kezelt állományokban a csapadékos tavasznak köszönhetően a gyomosság kismértékű volt, egyes készítmények esetében heves esők után a levélre felverődött gyomirtószer múló fitotoxikus tüneteket okozhatott.

 

A posztemergens gyomirtás nagy problémája volt a napraforgó termesztéstechnológiájának. Kétszikűek ellen hagyományos termesztéstechnológiában a viszonylag kevés készítmény alkalmazható. Újabban – a kukoricához hasonlóan – megjelentek az imidazolin toleráns napraforgó hibridek, melyek imidazolin-származék gyomirtókkal posztemergensen kezelhetők. Emellett megjelentek más, nem imidazolin típusú gyomírószerekre toleráns napraforgó hibrikek is. Az egyszikűek ellen speciális gyomirtó szerek alkalmazhatók a gyomok 2-4 leveles fenofázisában.

 

Az érés egyöntetűbbé tételére a vegyszeres állományszárítás alkalmazható napraforgónál. Sok esetben a tányérból kicsépelt kaszat nedvessége kedvező lehet, ugyanakkor a nagy nedvességtartalmú tányér és szár a kombájn cséplőszerkezetében a kaszat nedvességét jelentősen, akár 4-6%-kal is megnövelhetik. Gyomos állományban ez az érték tovább növekedhet. Nedvesebb tányérból a cséplés minősége is romlik, mindemelett a betakarított termény szennyezettsége is növekszik. Az alkalmazható desszikánsok két csoportba sorolhatók. Az ún. regulátor típusú állományszárítók esetén a kijuttatást 30-35% nedvességtartalomnál kell elvégezni. Az ilyen típusú készítmények hatásukat a kijuttatást követő 2-3 héten belül fejtik ki, kifejezett gyomirtó hatásuk nincs, így gyomos állományban alkalmazásuk nem javasolt. E készítmények a növény sejtöregedési folyamatait gyorsítják fel, így érik el az állomány vízleadását. A herbicid típusú készítmények totális hatású gyomirtószerek, így gyomos állományban alkalmazhatók. A kijuttatás ideje általában a virágzást követő 6-8. hét (a hibrid tenyészidejétől függően), ekkor már a termés mennyiségét és az olajtartalmat nem befolyásolja számottevően. A herbcid típusú állományszárítók esetén a kijuttatást követően 4-10 nappal a betakarítást meg lehet kezdeni. Desszikálás esetén azonban a betakarítást előre meg kell tervezni, ugyanis az aratás elhúzódása esetén a desszikált állományban a kaszatpergés mértéke jelentősen növekszik.

 

Az utóbbi években mind a termés mennyisége, mind a vetésterület tekintetében dinamikus növekedés mutatkozik. Ennek oka elsősorban abban keresendő, hogy az említett években a betegségek fellépése kevésbé drasztikus volt (kivétel a 2005. év, amikor a tányérbetegségek nem egy esetben 50% fölötti termésveszteséget okoztak), elsősorban a szárbetegségeket okozó gombabetegségek mértéke csökkent jelentősen. Arról azonban nem szabad megfeledkezni, hogy ezek a betegségek nem tűnnek el, minimális szinten ebben az időszakban is jelen vannak az állományokban, robbanásszerű elterjedésükhöz szükséges nagymennyiségű fertőző forrás mennyisége fokozatosan emelkedik, így a kórokozó számára kedvező időjárási viszonyok között erőteljes fertőzés kialakulása nem kizárt az elkövetkezendő időszakban

Forrás: Agrárágazat

hirdetes