Rengeteg türelem és kitartás kell, hogy egy kiskutyát fölneveljünk, ahogy ahhoz is, hogy örökbefogadott kutyust szoktassunk a családunkhoz. Nagyon nagy a felelősségünk, hogy a megfelelő módon álljunk az új családtaghoz, hiszen rengeteg családnál a kutyus bizony ilyen szerepet (is) tölt be. Ha gyerekeinkkel együtt nőhet föl, biztosak lehetünk benne, hogy a kicsik állatszeretete egy életre szóló lesz, és ezt a példát adják majd tovább az övéiknek is.
Tizenkét év hosszú idő, bárhonnan is nézzük. Lehet ez egy barátság, egy szerelem, egy házasság, vagy egy munkahely, a vége – ha eljön – mindig fájdalmas. Elengedni valakit vagy valamit, akit/amit szerettünk és még most is szeretünk, veszedelmesen nehéz. És nem csupán a megszokás miatt mondom ezt.
Ha egy szeretett élőlényről van szó, egy családtagról, legyen az bármilyen állat, az évek során annyira hozzánk nő, annyira a mindennapjaink része lesz, hogy már el sem tudjuk képzelni az életünket nélküle. Nem olyan ez, mint egy szerelem, hiszen van, hogy az elmúlik, és van, hogy örökké tart, de egy kutyus élete sajnos véges. És ezt már akkor is tudjuk jól, amikor a tenyésztőtől megvesszük őt, vagy amikor egy állatotthonban két barna szempár kiválaszt minket gazdinak.
Ugyanis nekik sokkal kevesebb adatik meg itt a földön, mint nekünk, mégis: ezalatt a rövid idő alatt adnak nekünk annyi mindent, annyi szeretetet és önzetlenséget, bajtársiasságot és őszinteséget, melyre egy élet is kevés, hogy megköszönjük.
Hét éves voltam, amikor először lett kutyánk. Egy aranyszínű amerikai cocker spániel volt – kislány, mint én. Pillanatok alatt belopta magát mindenki szívébe, hiszen egy puha kis szőrgombóc volt, akinek minden megmozdulása újdonságként hatott ránk. Nevelni kellett, és törődni vele, vinni sétálni, gondoskodni róla, és megtanítani egy csomó mindenre.
Gyerekként ez természetesen fantasztikus élmény, és a gondozás kevésbé kellemes részeit is szívesen csináltuk, hiszen olyan volt, mint egy kisbaba: még ránk volt utalva teljesen. Sokat jártunk vele kirándulni, és ő mindig lelkesen jött velünk. A kocsiban a lábunknál utazott, vagy épp mellettem a hátsó ülésen, de a lényeg mindig ugyanaz volt: ő is családtag, és nem hagytuk ki semmiből (értve ezalatt a nyaralásokat is).
Amikor eljutottunk odáig, hogy eltelt a fent említett tizenkét év, világossá vált, hogy nem lesz több. Egy spániel akár 16-18 évig is elélhet, ha nincsen gondja, de Lindának volt. És meg kellett tanulnunk, hogy az ő élete is véges. Én tulajdonképpen vele nőttem föl, ott volt minden pillanatban, amikor jókedvű és amikor szomorú voltam, és ezért nem lehetek elég hálás neki.
Ha nektek is van kutyusotok, becsüljétek meg minden percét, amíg még veletek lehet, és adjatok neki olyan élményeket, melyektől még teljesebb lesz az élete! 
